Author

Juhász Attila

Milyen az a „Japán Nemzetközi Nyelvvizsga”?

by Juhász Attila 2023.07.25.

JLPT, azaz Japanese-Language Proficiency Test, magyarul: Japánnyelv Képességi Vizsga. Ez egy nemzetközi nyelvvizsga, ami azt jelenti, hogy a világon gyakorlatilag mindenhol elismerik. Magyarországon évente kétszer rendezik meg Budapesten – Július és december első napjaiban. Aki Japánba szeretne menni, és ott igazolni nyelvi jártasságát, annak mindenképpen JLPT bizonyítványra van szüksége. Aki Magyarországon szeretne japán cégnél dolgozni, annak szintén egy JLPT tesztet kell felmutatnia. Más egyéb felhasználási célra viszont honosítás szükségeltetik. Hogy ez miként zajlik; illetve, hogy hazánkban milyen egyéb utakon lehet japán nyelvvizsgára szert tenni, ebben a cikkben most nem fogok írni. Nézzük meg viszont a JLPT szintjeit! Összesen 5 szintet különböztetünk meg: N5, N4, N3, N2, N1. Az N5 a legkönnyebb, míg az N1 a legnehezebb szint. Ha külön-külön megpróbáljuk megvizsgálni az egyes szinteket, akkor az látszik, hogy az N5 nagyjából arra jó, hogy biztonsággal utazhass Japánban. Az N4 már arra is alkalmas, hogy bármilyen témában beszélgethess, vagy Japánban kékgalléros munkát vállalj. Az N3-as szint már alkalmassá tesz a fehérgalléros munkákra is. Általában a különféle japán ösztöndíjak is ezt a szintet várják el a jelentkezőktől. Az N2-es szint amolyan nyelvi szakvizsgaként értelmezhető, mivel itt már megjelennek a szakmai nyelvek: Politikai, jogi, gazdasági, orvosi, stb. témákban. Az N1 pedig nevezhető egyfajta „anyanyelvi szint”-nek, ahol végül bármilyen nyelvi formula vagy kifejezés előjöhet. Én úgy tapasztaltam, hogy kb. 1 év tanulást lehet minden egyes szintre számolni, úgyhogy elméleti szinten 5 év alatt lehetne elérni a legmagasabb szintre. A vizsgák tartalmáról itt most nem írnék részletesen, annyit azonban feltétlen tudni kell, hogy ez egy írásbeli teszt, és valóban „csak” teszt, a szó egészen konkrét értelmében. Tehát „csak” annyi a vizsgázó dolga, hogy bejelöli a helyes választ a felkínált négy lehetőség közül. Szóval nem kell sem beszélni, sem írásban szöveget alkotni. Ez egyfajta könnyebbséget jelenthet sokak számára. Hallás utáni szövegértés persze azért van, de itt is csak a passzív megértést tudják lemérni, az említett teszt-jelleg miatt. Azt gondolom, hogy a JLPT egy nagyon okos és praktikus nemzetközi vizsgarendszer, amelyre afféle önálló „iparágazat” épült napjainkra. Temérdek könyv, feladatlap, és segédanyag született már, amely mind kiváló segítséget nyújt az adott szintű vizsga elnyeréséhez. Az internet tele van leírásokkal és beszámolókkal, amelyek szintén nagyon hasznosak. Érdemes külön a YouTube-on is nézelődni, különféle videós tartalmakat keresni. Valójában épp a vizsga nemzetközi mivolta végett annyiféle segítséget találhatunk az interneten keresztül, hogy aki valóban beleáll a feladatba, annak tulajdonképpen 100%-ban garantált a siker. Végül írnék pár sort arról, hogy kinek ajánlanám ezt a fajta japán nyelvvizsgát. Először az jut eszembe, hogy igazából mindenkinek, aki japánt tanul. Szerintem ez egy nagyon alacsony költségű vizsga, amely sokat adhat a diákok számára. Maga a felkészülés időszaka is izgalmas lehet, folyamatos motivációt adhat. Elérendő célként is megjelenhet, mivel ez egy valóban hasznos bizonyítvány. De mindössze próbaként, saját tudásunk tesztelésére is kiváló. S végül, a nyelvvizsga eseményén számtalan más japánnyelv-tanulóval is megismerkedhetünk: Olyan „bajtársakra” lelhetünk, akikkel megbeszélhetjük szakmai kihívásainkat, vagy akár közösen is gyakorolhatjuk a nyelvet. A JLPT-vel kapcsolatos további információkért ajánlom áttekintésre a www.jlpt.jp weboldalt. További tájékoztató anyag a KRE japán tanszéken érhető el. Valamint bizalommal ajánlom a budapesti Japán Alapítvány könyvtárát is, ahol magyar nyelvű kiszolgálás mellett tudunk válogatni a rengeteg japán nyelvű könyvből, tankönyvből, segédanyagból. Eredményes és izgalmas nyelvvizsga-felkészülést kívánok mindenkinek!

Japán nyelv témák

Továbbtanulás japán szakon? Igen, vagy nem?

by Juhász Attila 2023.07.25.

Rengetegen kérdezitek tőlem, hogy érdemes-e japán szakon továbbtanulni? Ez a cikk azért született meg, hogy megpróbáljon objektív képet adni arról, hogy mire számíts abban az esetben, ha a japán szakirányok egyikét választanád továbbtanulás céljából. Írásom tehát az ELTE és a KRE japán szakirányairól fog szólni. Azon felül, hogy természetesen mindkét intézménybe van belső betekintésem, a munkám során számtalan japán szakos diákkal és tanárral kerültem közeli kapcsolatba, így a tőlük származó őszinte vallomásokra is támaszkodtam. Ennek megfelelően igyekszem tárgyilagos képet festeni.

Azt gondolom, hogy nagyon jó dolog, hogy Magyarországon két ilyen nagy múltú intézmény működtet japán szakirányokat. Ez fontos kulturális és politikai kapcsot is jelent Hazánk, és Japán között. Az itt oktató tanárok közül sokakat ismerek közelről is, és biztos vagyok benne, hogy mind nagyon jó emberek, akik lehetőségük és tehetségük függvényében igyekeznek a lehető legjobb tanárként működni. Nyilván a két intézmény profilja kicsit más, de alapvetően mindkettő a „kutató-képzés”-t képviseli, tehát „japanológus” lesz a diplomát szerzett diákokból. Persze lehet szakosodni bizonyos szinten (például szakfordító, műfordító, történész, stb.), de ettől függetlenül afféle „tudós”-t szeretnének kovácsolni a hallgatókból. Ez nagyon szép célkitűzés szerintem.

Viszont fel kell vetnünk a kérdést, hogy vajon Magyarországnak (vagy akár Japánnak) mennyi „japanológus”-ra van szüksége tulajdonképpen? Én azt gondolom, hogy igazán jó szakemberekből nem kell olyan nagyon sok. Legyen inkább csak összesen 10 „japanológus” hazánkban (de akkor az IGAZI legyen!), mint 1000 olyan diplomás, aki bár „japanológus”-ként végzett, de ennek ellenére inkább szakterületet vált, és más területeken próbál dolgozni.

Sajnos sok diák arra számít, hogy az ELTE-re, vagy a KRE-re bekerülve kiélheti a japán nyelv iránti szeretetét. Sajnos ebben kissé csalódni fognak, ugyanis bár mindkét helyen igyekeznek tökéletesen megtanítani a japánt, de a diákok jobban fogják tudni az elvont szakszavakat, mint sem a hétköznapi „szlengesebb” kifejezéseket. Így az újdonsült ószakai cimborákkal nem nagyon fogják tudni megdumálni az ügyes-bajos dolgaikat az esti iszogatás közben, de legalább le tudják írni majd nekik kanjival azt a mérhetetlenül fontos kifejezést, hogy „Nemi Esélyegyenlőségi Törvény”. Más kérdés, hogy ezzel milyen mértékben fognak tudni japán barátokat szerezni. Hallhattunk már olyan szlogent elhangzani japán szakirányon, hogy „Ez itt nem nyelviskola!”. A kijelentés érthető, viszont ez eredménye is látszik. A diákok rendre panaszkodnak, hogy a leadott anyagot az egyetemi órákon nem gyakoroltatják be, így végül a nyelv valós elsajátításának módjához nekik kell saját utat találni.

Szóval, mindennek megfelelően, én leginkább a „tudós-lelkű” embereknek ajánlanám ezeket az intézményeket, illetve azoknak, akiben iszonyú karrier-vágy ég arra vonatkozólag, hogy elit szinten képviselhessék hazánkban a „japanológiát”.

Készülj rá, hogy ezek a japán szakirányok rendszeresen számonkérik a szavakat, amelyeket írásjeggyel együtt kell megtanulni; Ez rendszeres és folyamatos heti terhelést fog jelenteni. Ami a ráadás, hogy ne is számíts arra, hogy majd te kizárólag japános témájú órákon fogsz részt venni. Lesz sok más „bölcsész” tárgyad is, kőkemény vizsgákkal, végtelennek tűnő kötelező irodalom-listával.

Nyilván természetes, hogy előnyt élvez az, aki már egy bizonyos szintű japán nyelvtudással érkezik, hiszen tényleg megpróbálják beléd verni a JLPT N2-es tananyagot is, ami véleményem szerint legalább 4 év kellene, hogy legyen. Tehát 48 hónap! De mivel ez ELTE-n és a KRE-n minderre csupán 27 hónap áll rendelkezésre, így logikusan belátható, hogy kb. kétszer olyan gyors tempót kell követni, mintha mondjuk nyelviskolában tanulnál. És hát persze ezt a gyors tempót tényleg csak kevesen tudják követni. Sajnálatos módon a tankönyvválasztás sem segíti a diákok tanulását, ugyanis szakmailag sem a legjobb nyelvkönyv, ráadásul angolul van. Ez meg csak azért baj, mert mi magyarok vagyunk, és nekünk magyar nyelvű magyarázatokkal sokkal könnyebb lenne megértenünk a japán nyelv logikáját, működését. Én őszintén sajnálom, amiért ezekből a nagy múltú intézményekből még mindig nem tudott kikerülni egy olyan ütőképes „japanológus” csapat, akik összeraktak volna egy magas színvonalú tankönyvsorozatot a saját intézményük számára, hogy a jövő „tudós” nemzedékei már abból tanulhassanak, az eddigieknél még nagyobb hatékonysággal.

Bizony, régen óriási követelményeknek kellett megfelelni ahhoz, hogy bejuss akár az ELTE, akár a KRE japán szakára. Ennek köszönhetően tényleg eleve inkább a „tudós” lelkűek mentek oda, és ez nem volt baj, hiszen ezt várják az intézmények is. De ma már kb. bárki mehet, mindenféle „japános” előélet nélkül. Így kerülnek be a nagyreményű anime-imádók, akik aztán szomorúan tapasztalják, hogy itt nem mangát, hanem unalmas szakcikkeket kell olvasniuk. És hát a fentiek alapján teljesen logikus, hogy az intézmény nem is őket támogatja majd. Persze olyan is volt már, hogy egy-egy fantasztikusnak ígérkező tantárgyról kiderül, hogy nem igazán egyezik a csomagolás a belső tartalommal.

Tudom, hogy most arra gondolsz, talán túl negatív képet festettem. De hidd el, ez csupán a valóság, amire jobb, ha felkészülsz, mielőtt választanál. Arra pedig nincs szükség, hogy egy csalódás miatt megutáld a japán nyelvet. És itt most nem arról van szó, hogy szerintem ezeket a japán tanszékek rosszak. Isten őrizz, hogy ezt hidd! Nyilván nem lehet azt mondani, hogy minden tökéletes bennük. Ugyanakkor nem lehet azt mondani rájuk, hogy rosszak! De vegyük tudomásul, hogy ezek „bölcsész” szakok, vagyis „tudós”-képzők, és kész!

Igen, ezek az intézmények „bölcsész”-képzők. Aki ezt nem fogadja el, az magára vessen. Egyszerűen csak érdemes lenne az adott felvételiző diák-jelöltnek elgondolkodnia, hogy ő maga vajon miért is akarna az ELTE-re, vagy a KRE-re menni? Ha igazi kis „tudós-palántának” érzed magad, akkor ott a helyed, de ha jobban szeretnél valami nem-bölcsész szakmát, akkor sokkal jobban jársz, hogy ha más úton tanulod meg a nyelvet. Szerintem a japán-imádók nagy többségének inkább egy jó szakma való, a profi japán nyelvtudás mellé. Ugyanis a japán szakirányok nem adnak „szakmát”. Egyszerűen csak a japános témák szakértőjévé válsz. A leges-legpraktikusabb dolog, hogy tolmács lehetsz egy japán autó-alkatrész üzemben – Ez is tud jó dolog lenni, azonban kérdés, hogy ehhez kell-e bölcsész szakot végezni?

Persze nyilván sok jó oldala is van annak, ha valaki japán szakra jár. Talán kapuk nyílhatnak ki előtte, talán hasznos emberi kapcsolatok szövődhetnek, talán egyedülálló ösztöndíjakat nyerhet meg. Ez függ a diáktól is, hogy milyen mértékben képes „közéleti” lenni. Szóval kell ehhez azért egy kis politikai érzék is. Ha ügyes vagy és szorgos, akkor lehetőséged nyílhat kijutni Japánba tanulni, egyéves ösztöndíjakkal. De tudnod kell, hogy ez nem jár mindenkinek. Tényleg érdemes mérleget vonni, és alaposan megfontolni, te milyen személyiségű ember vagy, és mi lelkesít igazán az életben – Majd eszerint dönteni.

Végezetül, fontosnak tartom megjegyezni, hogy nagyon hálás vagyok minden ELTE-s és KRE-s tanáromnak, mert jó embereket ismerhettem meg személyükben, és hangsúlyozni szeretném, hogy nem kívánom azonosítani a személyüket az intézménnyel, amely munkát adott nekik.

Japán nyelv témák

A japán tanulásának menete

by Juhász Attila 2023.07.25.

A japán nyelvtanulásról rengeteg, egymásnak ellentmondó hiedelem kering, ezért elsőnek is szeretném eloszlatni a tévképzeteket, másodszor pedig reálisan, valós adatokkal alátámasztani, hogy mire számíthat az, aki japán nyelvtanulásra adja a fejét.

A közhiedelem szerint a japán a legnehezebb nyelvek egyike, melynek megtanulásához nem csupán hosszú évek, hanem különleges tehetség is szükséges. Tény, hogy az általában könnyebbnek tartott nyelvekhez képest (mint például az angol, az olasz, a spanyol, vagy esetleg a német) a japán az jóval nehezebb, de ugyanakkor azt látom, hogy alapvetően nem tartozik a legnehezebben tanulható idegen nyelvek közé. Például az orosz vagy a francia nyelv sokkal nehezebbnek ítéltetik. Valójában mindig az a kérdés, hogy az adott nyelvben mi az, ami nekünk, magyaroknak nehezen tanulható? Mindegy, hogy melyik idegen nyelvet vizsgáljuk: Mindig az a kérdés, hogy a tanulni vágyó személy minden anyanyelvű? Ez esetben nekünk, magyaroknak a japán nyelvtan logikusnak, ismerősnek fog tetszeni, míg egy amerikai számára nagyon idegennek, nehéznek fog tűnni. Nekünk, magyaroknak tehát a japán nyelv sok szempontból könnyű lesz: Egy magyar embernek alapvetően nem okozhat gondot sem a kiejtés, sem a nyelvtani logika, sem a nyelvi struktúra. Ez egyrészt azért is van, mert a japán szintén egy ragozó-toldalékoló nyelv. Másrészt szintén képi gondolkodással működik: Képszerűen fejezi ki magát, és képszerűek maguk az egyes nyelvtani elemek is.

Természetesen vannak olyan tényezői is, amelyek számunkra nagyon nehéznek bizonyulhatnak. Az egyik ilyen például az írásrendszer. A japán nyelv egyszerre három írásrendszerrel dolgozik. Ebből kettő az hangjelölő szótag-írás, ami gyakorlatilag egy ABC-nek felel meg. Ez a két ABC egyenként 46 betűből áll, és amolyan tükörképei egymásnak úgy, mint a mi latin betűink írott és nyomtatott változatai. Logikailag is hasonló módon lehetne elkülöníteni őket a gyakorlati használat során. Először tehát ezeket az ABC-ket kell elsajátítanunk úgy, hogy írni-olvasni legyünk képesek. Csak ezután látunk neki a harmadik fajta írásmód, az úgynevezett „írásjegyek” megtanulásának. Az írásjegyek, más néven „kandzsi”-k már nem hangjelölésre, hanem szó-jelölésre valók. Ez tehát egy fogalomjelölő képírás, ahol egy jel egy konkrét szót jelenít meg. Írásjegyből sok ezret is megtanulhatunk, hiszen végül minden fogalomra jut egy ilyen jel. A hétköznapi élet során azonban elég „csak” kb. 2000-et ismerjünk. Ezeket természetesen szép lassan, a japán tanulással töltött évek alatt, fokozatosan sajátítjuk el. Ha minden nap csupán 3 darab új írásjegyet sajátítunk el, akkor elvileg két esztendő alatt elérhetjük ezt a kétezres mennyiséget. Ez jól példázza azt, hogy a japán nyelv elsajátítása nem különleges képességeken, hanem a rendszeres napi gyakorláson, és a kitartáson múlik. Ezen a ponton fontos kiemelnem azt, hogy a „japános szakma” azon egybehangzó véleménye, miszerint az írásjegyek ismerete nélkül nincs japán nyelvtudás – teljes mértékben igaz!

Zárójelben megjegyzem, hogy a japánok a mai, globalizált világunkban azért használnak latin betűt és arab számot is, főként a nemzetközi piacra való tekintettel. Vessünk egy pillantást az alábbi kis mondatra, és figyeljük meg a különféle írásmódokat:

A japán tanulásának menete_1

Fontos, de kevésbé ismert nehézségi tényező az, hogy a japán nyelv kiemelkedően magas szókincscsel dolgozik. A források szerint az angol nyelv esetében körülbelül 3000 szóra van szükség a teljes értékű hétköznapi kommunikációhoz. A japán nyelv esetében ugyanez a szám körülbelül a duplája, vagyis 6000 szó. De nem csak a hatalmas szó-mennyiség nehezíti a tanulást. A legtöbb szónak számtalan szinonimája van, amelyet a különféle szituációktól függően előszeretettel használnak is. Így az egyes különbségek megértése, illetve egy valódi helyzetben lévő helyes alkalmazása, meglehetősen nehéz feladatnak bizonyul. Ugyanakkor a magyar nyelv is hasonlóan színes, választékos, és gazdag; így remélhetőleg mi rokonszenvezünk majd e nyelvi bőséggel.

A lehetséges buktatók:

Az első nagy buktató mindjárt a kezdés előtt felmerül! Vannak, akik hobbiként tanulják, csak azért, hogy megérthessék a kedvenc anime-sorozatukat. Vannak, akik életcélul tűzték ki, hogy elsajátítva a japánt, örökre a szigetországban akarnak élni. Én úgy gondolom, hogy ezek sokat mondó motivációk, de egyik végletet sem lehet örök érvényű célként tekinteni. Valójában mindegy is, hogy mi a kezdeti motivációd: A tanulással eltöltött évek során ez úgyis megváltozik, átalakul valamelyest. A fontos, hogy szeresd a nyelvet, és szívesen beszéld. A többi az úgyis kialakul magától. Jönni fognak azok a lehetőségek, azok az emberi kapcsolatok, amelyek egy pozitív, erős, valódi cél felé kormányozzák figyelmedet. A lényeg tehát, hogy az én tapasztalataim szerint sokkal fontosabb a nyelvtanulásod iránya, valamint az ehhez köthető napi szintű élményeid, mintsem, hogy legyen egy távoli, konkrétnak tűnő célod.

Mindenesetre bármily’ célból is vágj bele a tanulásba, szükséged lesz nyelvkönyvekre, vagy valamiféle segítőre, aki/ami támogatni tud téged az utad során. Egy nyelvet végtelen féle módon lehet tanulni tankönyvtől, tanártól függően. Vannak, akik az írást tanítják elsőnek, vannak, akik a köszönéseket. Vannak, akik nyelvtani szerkezetekkel haladnak előre, míg vannak, akik különféle kommunikációs szituációkon keresztül. Bármelyiket is választod, érdekes szem előtt tartani, hogy mindig értelem szerint tanulj, mindig törekedj arra, hogy valóban értsd is, hogy mit mondasz. Ne elégedj meg a bemagolt kifejezésekkel, és az olyan magyarázatokkal, hogy „ezen nincs mit érteni, csak meg kell jegyezni és kész”. Azért tartom különösen fontosnak azt, hogy mély megértésre tegyél szert, mert később csakis így válhatsz valódi önfejlesztővé, csakis így spórolhatod meg egy magántanár drága költségeit. Különben is: A legértékesebb dolog az idő. Ha lehetőséged van arra, hogy önképző-szintre emelkedve már otthon is fejleszthesd magadat, akkor ez azt jelenti, hogy már nem csupán az iskolai japán órákon, hanem otthon, egyedül is képes vagy előre haladni a nyelvtanulással. Tehát ha önfejlesztő vagy, akkor hatványozottan gyorsabban leszel képes megtanulni japánul mint azok, akik kizárólag a nyelvóráikon képesek fejlődni. Ehhez semmi más nem kell, mint a kezdeti hozzáállás megváltoztatása: Úgy kell belevágni a tanulásba, hogy mihamarabb elérhesd az önfejlesztésre képes szintet. Ne elégedj meg a látványos, de üres dolgokkal: Nem minden arany, ami annak látszik. Viszont ne feledkezz meg arról, hogy mindez csak akkor fog működni, ha valóban nagyon precízen végigtanultad azt a bizonyos kezdeti 1-2 évet, és megingathatatlanul stabil, valódi tudásra tettél szert.

A következő lehetséges buktató az, hogy útközben feladod. Ez általában olyankor fordul elő, amikor a tanuló kezdeti motivációja csupán hamis illúziókra épült, és amikor ezek a rózsaszín lufik egy-egy nagy durranással kipukkantak. Ezért nagyon fontos, hogy találd meg a tanulás értelmét, amely valóban rólad szól. Ez két dolgot is jelent. Egyrészt, muszáj, hogy örömet okozzon a napi tanulás. Életörömből lehet csak elsajátítani egy nyelvet, ezért meg kell találnod a konkrét helyét és módját a tanulásodnak. Úgy kell beosztanod az időd és az energiád, hogy a tanulás hasznos és örömteli legyen napi szinten. Másrészt pedig muszáj, hogy valamilyen szakmai területhez is kapcsold a japán nyelvtanulásod. Lehet, hogy imádsz sütiket sütni, és közben szereted a japán nyelvet? Remek, akkor lehetsz cukrász Japánban, aki különleges magyar süteményeket készít. Bármit elérhetsz, de mindig kösd a japánozást valamilyen szakmaisághoz. Legyél valaminek a szakembere, és kösd össze a japán nyelvvel. Ez az egyik legfontosabb tényezője annak, hogy maguk a japánok komolyan vehessenek téged. Hiszen gondolj bele: Japánul maguk a japánok is tudnak, tehát pusztán azzal, hogy beszéled a nyelvüket, még nem fogsz sikereket elérni. Ha esetleg még nincs szakmád, akkor hagyj időt magadnak, és szép lassan keress valamit, amit szeretsz, és szívesen csinálsz. Legyen az bármilyen egyszerű fizikai munka: kertészkedés, főzés, sütés, bicikliszerelés, szobafestés, fodrászat, vagy bármi. Csak csináld profi szinten, és meg fogod találni az útját, hogy mindezt japános vonatkozásban is érvényesíthesd. Legyél lényeglátó realista!

A japán tanulásának menete_3

Ha mindez megvan, akkor alapvetően semmi sem állhat utadba. A nyelv természetesen mindig okozhat nehézségeket, de ezeket már le tudod küzdeni, ha önképző vagy, és megvan a valódi motivációd a tanulásra. Ahogy azt már korábban is tárgyaltuk, nekünk, magyaroknak a képi írásjegyek elsajátítása az egyik legnehezebb feladat. Ez egy olyan pont, amely sok japán-tanulót késztetett már feladásra. Ezért számolnod kell ezzel a lehetséges buktatóval. Az írásjegyekkel egy másik cikkben még nagyon hosszan és részletesen is fogok foglalkozni, de bevezetőként itt is írnék pár gondolatot a tanulásukkal kapcsolatban.

A kínai írásjegyek esetében az első valódi nehézség az a pszichológiai gát, mely azt ordítja a fejünkben, hogy az egész egy nagy marhaság. Hiszen mi a csudának kell ilyen elvetemült módon írniuk a japánoknak? Ez a gát természetesen nem mindenkinél jelentkezik, de tapasztalataim szerint kisebb-nagyobb mértékben minden magyar emberben felmerül. Az elsődleges probléma tehát abban rejlik, ha a tanuló eleve negatívan áll hozzá az írásjegyek megtanulásához. Számtalanszor hallottam, hogy micsoda butaság, milyen felesleges, és milyen bosszantó az, hogy egyáltalán léteznek a világon. El kéne törölni őket – mondja sok diák. A kínai írásjegyekkel kapcsolatosan értsük meg, hogy a japán nyelv már nem működne nélkülük, a szerves részeivé váltak az elmúlt 1500 évben, így sosem lesznek eltörölve. Ez körülbelül olyan, mintha Magyarországon a latin betűk eltörlését követelnénk. Fogadjuk el, hogy az írásjegyek a japán nyelv részei, elválaszthatatlanok tőle. Sosem tanulhatsz meg igazán japánul, ha nem ismered őket. Ezért meg kell próbálni állítani a hozzáállásunkon: Tekintsünk az írásjegyekre úgy, mint egy különleges művészeti irányvonalra, amely egybeforrt a nyelvvel, és színesíti, élénkíti azt. Lehet ez ellen tiltakozni, de a japán akkor is írásjegyekkel fog működni – akár megtanulod a nyelvet, akár nem.

Mire lehet eljutni 1 év japán tanulással?

Saját diákjaim esetében úgy tapasztaltam, hogy 1 év komoly és következetes tanulás alatt el lehet érni a japán alapfokú nyelvvizsga (JLPT, N5) szintjét. Ez akkor is igaz, ha amúgy dolgozó, családos ember vagy. Egy teljes szabadsággal és függetlenséggel rendelkező személy mindössze 6 hónap alatt eljuthat ide. (A JLPT vizsgákról egy külön cikkben írok részletesen.)

A japán tanulásának menete_2

Ez azt jelenti, hogy a tanuló képes gyakorlottan használni a szintnek megfelelő nyelvtani sémákat, és velük önállóan mondatokat alkotni akár szóban, akár írásban. Hozzávetőlegesen körülbelül 1000 szavas, stabil szókincsre tehet szert, amellyel már bátran megállja a helyét az olyan hétköznapi kommunikációs szituációkban, mint például az önmagam bemutatása (család, iskola, munka, hobbi, szokások, stb.), a találkozó egyeztetése, az útba-igazítás, a vásárlás, a szívesség-kérés, a tanácsadás, a levélírás, hivatalos ügyintézés, és így tovább. Ez a szint természetesen még nem lesz elegendő arra, hogy japán cégnél dolgozhass, vagy, hogy komolyabb témákban eszmét cserélhess, de egy nagyon jó alapot ad a tovább-építkezésre. És bár a tanulás java ezután kezdődik, mégis annyi sikerélményt és örömöt tud okozni a japán nyelvtudás már ezen szintje is, hogy innentől kezdve már félelmet nem ismerve haladhatunk előre a fejlődés izgalmas útján.

Magyarország-témák

A valódi értelmiségi réteg hiányáról…

by Juhász Attila 2023.07.05.

8 perc olvasási idő

2023 tavaszán történt, hogy lelőttek egy farkast hazánk területén, és az ügyből médiabotrány lett. Arra hívom a Kedves Olvasómat, hogy vizsgáljuk meg az esetet egy olyan szemszögből, amelyből eddig még senki sem tette!

Nyilván sokan rámutattak bizonyos létező, ténylegesen jelen lévő problémákra az eset kapcsán. Ilyen például a vadon élő állatok kiszorítottsága, a vadászat olykor súlyos illegalitásba torkollása, a természeti értékek pusztítása, a korrupció térhódítása, vagy az emberek súlyosan lepusztult szociális helyzetére. És még sorolhatnánk.

Ez mind érthető, azonban most következik az, amiről eddig senki sem beszélt, pedig ez a fenti eset tökéletesen láthatóvá tette számunkra:

Nevezetesen, hogy TÚL SOK a túlfeszült lényeglátó és a hamis realista az emberek között! Ellenben gyakorlatilag TELJESEN HIÁNYZIK a lényeglátó realista lét-karaktere!

Egyszerűen mondva: Túl sok azoknak a száma, akik eleve tévesen ítélik meg a valóságot, illetve, amennyiben esetleg mégis helyesen látnák azt, de a gyakorlati, előremutató megoldás felé már képtelenek elindulni. Viszont elenyésző azoknak a számra, akik egyrészt mélységeiben átlátják a teljes valóságot, másrészt a lehetőségekhez mérten képesek is elindulni egy konstruktív megoldás irányába. Félreértés ne essék: A jobboldalon és a baloldalon is ugyanaz a helyzet!

Nem kell két diploma és három nyelvvizsga ahhoz, hogy az ember lássa, hogy ami most a világban zajlik, az ROSSZ! Ezt „bárki” láthatja. S persze bűnbakokat is azonnal tudunk találni, mert hiszen mi magunk tökéletesen jók vagyunk, csak a többiek a rosszak. Bár nem teljesen értem, hogy ha mindenki azt mondja, hogy „Csak én vagyok egyedül jó, és mindenki más rossz!”, akkor mégis miként volna lehetséges az igazság irányába mozdulni…

Természetesen sokan vannak, akik már „megoldási javaslatokkal” is élnek, ezek azonban többnyire nem nevezhetőek túlzottan konstruktívaknak, és most nagyon finoman fogalmaztam… Ennek oka, hogy VALÓDI MEGOLDÁSOKAT találni mindig roppantul nehéz, fárasztó, és munka-igényes. Ráadásul kőkemény ön-reflexiót, ön-kritikát is követel, ugyanis a munka során bizony mindig azzal szembesülünk, hogy a megoldások irányába mutató változásnak önmagunkkal kellene kezdődnie.

Vajon megvan-e bennünk a tudás, az elszántság, a bátorság, az alázat arra, hogy odaszenteljük értékes Élet-Időnket annak a borzasztóan fáradságos munkának, amelynek (feltéve, hogy jól végezzük) talán eredménye lehet egy szebb és jobb világot hozó konstrukció megszületése… Ugyanis lehet, hogy erre a munkára egy egész életet kell szánni. Mert rombolni, semmit sem tenni, vagy másokra mutogatni mindig nagyon könnyű. Neked magadnak felelősséget vállalni, önmagaddal szembenézni, tudást szerezni, alázatot gyakorolni, megóvni, dolgozni, építeni, teremteni mindig nagyon nehéz és fáradtságos. S persze mondhatod, hogy Te nem vagy hajlandó erre, de ha Te nem, akkor vajon ki…?! Nekem mindig Bethlen Gábor szavai jutnak eszembe:

„Nem mindig lehet megtenni, amit kell. De mindig meg kell tenni, amit lehet.”

Igen: Egy ország életében az egyik leges-legfontosabb dolog, hogy MEGBÍZHATÓ és FELELŐS ÉRTELMISÉGI RÉTEGGEL rendelkezzen. Az ő feladatuk, hogy emberfeletti erőket mozgósítsanak annak érdekében, hogy bölcs és előrelátó módon gondolkodjanak arról, hogyan is kéne cselekedni például a gazdasági, pénzügyi, demográfiai, szociológiai, egészségügyi, oktatásügyi, stb. kérdések tekintetében. Az értelmiségi rétegnek olyannak kell lennie, aki működőképes javaslatokat tud bemutatni a népnemzet érdekében, és amely javaslatok rendre megvalósíthatók, valamint üdvösek a népnemzet számára rövid -és hosszútávon is.

Amennyiben viszont egy országban ilyen értelmiségi réteg nem található, úgy a népnemzet óriási bajba kerül. Egyrészt ugyanis neki kell az olyan kérdésekről gondolkodnia, ami egyébként nem az ő dolga. Másrészt pedig azonnal a hamis kifosztók karmai közt találja magát; hiszen rögvest jelentkeznek azok a gazemberek, akik jó szándékú értelmiséginek adják el magukat, de a valóságban a legkevésbé sem azok!

S végül zárásképpen szeretném még egy fontos problémára felhívni a figyelmet: Nevezetesen, a konzervatív és a progresszív erők óriási tévedésére. Mert mi emberek oly’ könnyen betagozódunk az egyik vagy másik zászló alá, miközben nem vesszük észre, hogy mi történik valójában: Egyszerűen kivágja az Élet Fáját az „Igen-Nem” hamis ideológiai vitáinak ostoba fűrész-húzogatásával a konzervatív jobboldal és a progresszív baloldal.

„Vágjuk ki!” – üvölti a baloldal.

„Ne vágjuk ki!” – tajtékzik a jobboldal.

Veszekednek a fa alatt, de nem veszik észre, hogy közben mindannyian a friss sarjakon, és éledő magoncokon taposnak…

Kollektív emberi tapasztalat, hogy a jelen valósággal szembenézni és megbékélni csak úgy lehet, ha ismerem és elfogadom a valódi múltam. Ha kell, bűnbánatot gyakorlok, ha kell, megbocsátok. Csak ezután tudok egyenes gerinccel beleállni a jelen igazságába. Ha erre valami miatt nem vagyok képes, akkor két lehetőségem van: 1.: Visszarohanok egy letűnt múltba, ahol még minden jó volt szerintem. 2.: Előrerohanok egy még nem létező jövőbe, ahol egy jobb életet remélek.

Mindkét verzió hibás működés, mivel mindkettő kimenekülés a jelenből, és egy olyan „világba” utazok, amely gyakorlatilag már/még nem létezik. Mindkettő egy légüres tér, egy olyan fiktív hely, ahol még/már nincs Létezés. A Semmibe megy mindkettő. Egyik sincs benne a valós jelenben. Ennek alapvető oka, hogy nem vagyok képes bátran szembenézni azzal a múlttal, amelynek köszönhetően most itt vagyok. Így nyilvánvalóan nem leszek képes érzékelni a realitást sem, tehát a jelen valósággal elvesztem minden kapcsolatom.

Mindez azért izgalmas számomra, mert a mai világban szétnézve abszolút ez az aktuális jelen helyzet. Globálisan is, és itt Magyarországon is. Mert vannak a progresszívak és a konzervatívak, és a két tábor irdatlan erővel csap össze egymással. A közös bennük éppen az, hogy egyikük sem képes beleállni a jelen valóságba. A progresszívak Mars-béli űr-kolóniák nem létező jövőképeinek álomvilágában élnek, a konzervatívak pedig egy letűnt, nosztalgikus, régi kosztümökkel tarkított történelmi korba képzelik önmaguk. Mindkettő hibás megközelítés, mivel blokkolja a valódi önazonosság és fejlődés lehetőségét. S ezek után persze, hogy nem értik meg egymást; persze, hogy háború zajlik közöttük.

A progresszívaknak azt kéne megérteniük, hogy nem érdemes erőltetetten, a múltat végképp eltörölve sürgetni valamit, ami még nem időszerű, nem átgondolt, nem megalapozott. A konzervatívoknak pedig üdvös volna belátniuk, hogy a regresszió nem ad lehetőséget a múltbéli traumák feldolgozására, hanem csak „beleragaszt” egy nosztalgikus, kényelmes, de hamis létérzésbe. A feladat az volna, hogy mindkét csoport sokkal nagyobb bátorságot mutasson, és hagyjon fel a múltba, illetve a jövőbe való esztelen meneküléssel. Ha ez a két csoport belátná mindezt, akkor lenne esélye megérkezniük a jelen valóságba, ahol valószínűleg örömmel ismernének egymásra: Rájönnének, hogy valójában ugyanazt akarjuk, csak mindketten gyávák és lusták voltunk eddig arra, hogy azt éljük, ami most van: A Jelen Életet!

Szóval lenne munka bőven! Egyelőre még elképzelni is nehéz, hogy nézhetne ki egy olyan értelmiségi létkarakter, akire hazánknak oly’ nagy szüksége volna… Mindenesetre az biztos, hogy tudásra és bátorságra lesz szükség, hogy szembenézzünk valós önmagunkkal és valós helyzetünkkel, így lényeglátó realista módjára megtegyük azt, amit kell, és amire lehetőség nyílik. Mindezzel nyilvánvalóan már nem egy hamis jövőben, illetve nosztalgikus múltban ácsingóznánk, hanem itt és most tudnánk tenni a dolgunk nap, mint nap – A nemzetközösség valódi érdekeinek megfelelően.

Önellátás témák

VIDÉK kontra VÁROS

by Juhász Attila 2023.07.05.

12 perc olvasási idő

A világ összes országában, így Magyarországon is, a legnagyobb probléma a vidék-város mesterségesen kreált kettőséből származik. Hiszen végső soron egy országon belül nincs olyan, hogy ez a vidék, ez pedig a város. Hanem csak a haza együttes „teste” létezik, amely magába foglal minden egyes négyzetcentimétert, minden élő és élettelen teremtménnyel együtt. Ennek ellenére mégis létrejött a fenti megosztottság, a maga végzetes következményeivel.

Definíciós tétel, hogy ha egy természetes egységet megbontok, és kettéválasztom, úgy azonnal életre keltek egy ellentétpárt (polarizáció), és ezzel beindítok egy szembenállási folyamatot: Melyik az erősebb, melyik az uralkodó, melyik élvez elsőbbséget, stb. Mindennek eredményeképp ma azt tapasztalhatjuk, hogy amint létrehoztuk a vidék-város kettősséget, abban a pillanatban megjelent egy bizonyos energia-elszívó folyamat: Az ország természeti környezetéből, illetve átvitt értelemben magából a földből megindult az erő kiszivattyúzása.

Ez azt jelenti, hogy a föld (vidék) felől megindult az energia távozása, a városok irányába történő elszívási folyamattal. Tehát a vidék-város kettősségből a város lett az erősebb: Ő szippantja el az erőt a nála gyengébbnek bizonyuló vidéktől.

A nagy kérdés azonban, hogy vajon hol keletkezett pontosan ez a „Fekete Lyuk”, amely mindent magába szív? Én azt látom, hogy ezt a pontot mindenképpen hazánkon kívülre kell helyezzük. Nézzük meg, mire alapozom ezt az állításom!

Az tisztán látható, hogy a földből kivett erő először a falvak és más települések rendszerén keresztül szalad a nagyvárosok, s legfőképpen Budapest felé. Ez az energiaáramlás néhol olyan gyorsan zajlik, hogy a legtöbb falun egyszerűen keresztülszalad. Ennek eredményeképp az adott faluban élő és ott gazdálkodó népesség azt tapasztalja, hogy minél többet dolgozik, annál szegényebb lesz, s munkájának semmilyen gyümölcsét nem élvezheti. Itt nem csak a nyersanyagok és erőforrások kiszippantásáról kell beszéljünk, hanem az „ember-anyag” kiszippantásáról is. Méghozzá nem csak mint munkaerő és fogyasztó, hanem mint szellemi erőforrás is, hiszen a nagyvárosok magukba szippantják azokat az okos és tehetséges embereket, akik országunk legkülönbözőbb pontjain jöttek a világra.

Legelőször tehát mindenképp országunk belső megosztottságának, a város-vidék ellentétpárnak kellett megszületnie. Valószínű, hogy ezt eleve megalapozta egy olyan elképzelés, miszerint a fejlődés és a jövő csakis a városokban, illetve azok által képzelhető el (modernizáció), így tehát le kell szeparálni őket a vidékről, valamint minden erőt beléjük kell pumpálni az ún. „fejlődés” érdekében.

Ennek legelső jeleit már az Árpád-Ház letűnésével (1301.) is fel lehet fedezni, amely egy hosszadalmas folyamat eredményeképpen a Kiegyezéssel (1867.) vált igazán teljessé. A város-vidék kettősség, valamint az ezzel meginduló pusztulás kialakulásához azért kellett ennyi idő (közel 600 év!), mert teljesen egyértelmű módon a népnemzet ösztönösen ellenállt mindennek: A magyarság természetes immunrendszere még működésképes volt! A kommunista diktatúra által történő paraszti társadalom felszámolása (1948-1961.) a végső kegyelemdöfést volt hivatott megadni, ám ez a „döfés” még mind a mai napig nem ment tökéletesen végbe: Él nemzet e hazán!

Tapasztalható tehát a vidék folyamatos elszegényítése anyagi, szellemi, és lelki értelemben is, mivel a nagyvárosok minden „erőt” magukba szívnak. Ráadásul nem az történik, hogy a város valamiképp át-transzformálja a felszívott energiát, majd annak egy részét jótékonyan visszajuttatja a vidék irányába, hanem egy folyamatos, megállás nélküli erő-lecsapolásnak lehetünk tanúi. Az, hogy az ún. vidék még egyáltalán életben van, semmi másnak nem tudható be, mint a vidéki ember valahol titkon megmaradt utolsó szellemi-lelki morzsácskáinak, valamint a Jóisten azon kegyelmének, miszerint a Természet minden esztelen pusztítás és kizsákmányolás ellenére is tartja még magát valamiféleképpen. Mindez persze nem jogosít fel minket arra, hogy megnyugodva kényelmesen hátradőljünk a karosszékünkben. Nem élhetünk vissza sem az emberek, sem a természeti létezők türelmével.

A nagyvárosok tehát mindent magukba szippantanak, a vidék irányába pedig vissza semmit sem adnak. Ugyanakkor azt láthatjuk, hogy végül városaink is szintén egyre lepusztultabbá válnak. Nyilvánvaló, hogy a városoktól valami felettük álló entitás szívja tovább az összegyűjtött energiákat, hiszen ha nem így történne, akkor most minden városunk a legtökéletesebb egészség és nagyság állapotában tündökölne. Legfőképp Budapestet nézve tapasztalható az iszonyú mértékű lezüllöttség: Emberi roncsok, mocsok és fertő mindenütt. Az energia-elszívás folyamata valóban nem áll meg fővárosunknál, hanem tovább szippantódik kifelé az országból.

Egyelőre ezt a kétségkívül a Kárpát-medencén kívül elhelyezkedő Fekete Lyukat ne próbáljuk lokalizálni, hanem elsőre érjük be annyival, hogy megpróbáljuk elképzelni ezt a rendkívül komplex folyamatot. Az egész helyzet legnagyobb nehézsége ugyanis abban rejlik, hogy mi magyarok abszolút nem egyformán érzékeljük mindezt. Vannak ugyanis, akik számára ez az energia-áramlási folyamat éltető, s vannak, akik számára pusztító hatással bír. Ez nem egyszerűen a gonosz pénzemberek zsarnoksága a jóságos szegények felett. A helyzetet óriási hiba lenne ennyivel elintézni.

Tapasztalati tény, hogy a mindent kiszippantó Fekete Lyuk fraktálszerűen tömöríti a begyűjteni kívánt energiákat. A Kárpát-medence földjének erői nagyjából egyenletesen oszlanak el, ám ezek először kis falvak formájában tömörülnek, majd adódnak össze a községek, városok, nagyvárosok szerveződési szintjein. Így a földből származó energia több lépcsőfokon át kerül határainkon kívülre, s mi emberek mindig egy-egy tömörülési gócpontnál tudunk e kiszaladó energiaáramból egy-egy falatot kiszakítani magunknak: Minél intenzívebb és nagyobb csomóponton állunk, annál nagyobbat tudunk harapni. Ez persze alapvetően hibás és helytelen stratégia, hiszen nekünk nem az lenne a feladatunk, hogy az éppen kifelé áramló, elrabolt energiákból mi magunk is leraboljunk egy nyalábot. Hanem az, hogy felismerjük ezt az áramlást, amely hazánk pusztulását vonja maga után.

Ám sajnos a legtöbb magyar ember fel sem ismeri mindezt, ha pedig mégis felismeri, akkor panaszkodásba, bűnbak-keresésbe, vagy totális depresszióba süllyedve egyszerűen csak áldozatként éli meg az egész folyamatot. A tisztán látó, ugyanakkor felelősen cselekvő magyar ember fehér hollóként jelentkezik hazánkban, és sajnos épp emiatt is szorul azonnal perifériára. Így a mindent passzívan elszenvedő áldozatok tömegei mellett mindössze egyetlen réteg tűnik még fel a láthatáron: Ez pedig az ún. kollaboráns.

Nagyon fontos kiemelnem, hogy kollaboránsnak lenni lehet nagyon jó szándékkal is. A legtöbb ilyen személy ugyanis abba a hazugságba van belecsalva, hogy egy nemesnek látszódó, hasznos és szép munkáért cserébe majd sok pénzt kap „gazdáitól”, akik olyan illúziót keltenek, miszerint ez a jól megérdemelt fizetség valami titokzatos helyről származik, egyfajta ajándékként. Nem vesszük észre, hogy fizetségünk a saját hazánk és nemzetünk lecsapolt energiáiból ered, és ez a fizetség aszerint tud nagyra nőni, hogy mi mennyire tudjuk munkánkkal elősegíteni ezt a lecsapolási folyamatot.

Ezek az emberek alapvetően talán a családjaik, gyermekeik érdekében, valóban jó szándékkal, tudtukon kívül kollaborálnak. De persze vannak olyanok is, akik gátlástalan cinizmussal, saját hazájuk és nemzetük iránt érzett megvetésüket kifejezésre juttatva, mintegy röhögve szolgáltatják ki szülőföldjük valamennyi energiáját.

Számunkra most a legfontosabb tanulság abban rejlik, hogy észrevesszük az egész folyamat tarthatatlanságát. Minden értelemmel szembe megy, hogy hazánkra egyfajta feneketlen kútként tekintsünk, amelyből vég nélkül engedhetjük kiszivattyúzni az éltető forrás minden cseppjét. S mindez származik tehát egyfajta vidék-város megosztottságból, amellyel megjelenik egy torz alá-fölé rendeltség, és amely a belső erőforrásaink kiszivattyúzását eredményezi.

Végezetül azonban próbáljunk meg arról elgondolkozni, hogy mi lenne szükséges a dolgok jó irányba való elmozdulásához? Én most itt két gondolatot szeretnék kiemelni a Kedves Olvasóm számára:

A vidék-város kettőssége helyett az egységre van szükségünk anyagi és szellemi-lelki tekintetben is. Eszerint a hazánk teljes területe (és persze a rajta élő népnemzet is!) egységes és egyenrangú, nincsenek előnyt élvező részek. Ettől még persze minden lokalitásnak meg lehet a saját különlegessége: A városok lehetnek egyfajta szellemi műhelyek, a falvak pedig élelemtermelők, ám ezek kölcsönös együttműködésben, egymás kölcsönös szolgálatában álljanak. Az egységnek olyan értelemben is meg kell születnie, hogy a nemzet testét adó népnemzet egységgel szolgálja saját hazáját: Ez azt jelenti, hogy tevőlegesen hozzájárul ahhoz, hogy a földből származó energiák helyben maradjanak, helyben legyenek felhasználva. Végül nekünk embereknek nem felhasználni kellene a földünktől kapott energiákat. Igazából nem is tudjuk „felhasználni” ezeket. Helyette részesei tudunk lenni saját energia-áramlásunknak épp úgy, mint ahogy a fű, amelyet az őz legel le, vagy az őz, akit farkas fal fel, vagy a farkas, akiből fű növekszik, mikor elnyeli őt az enyészet. Tudom, ez így túlságosan is romantikusnak tűnhet, azonban be kell lássuk, hogy a több milliárd éve fennálló Létezés során egyelőre nem sikerült ennél jobbat kitalálni.

A jelenlegi energiaáramlás iránya az ellentétre kell forduljon. Tehát nem a földből kell kivenni az erőt, hanem épp fordítva, oda kell visszatáplálni azt! Ez úgy valósulhat meg, hogy a föld adományait felhasználó városok olyan módon alakítsák át a kapott nyers-erőt, hogy azok megsokszorozódva térjenek vissza forrásukhoz. Feltételezhetjük ugyanis, hogy a városok, mint tényleges szellemi műhelyek, kizárólag abból a célból születnek meg, hogy a saját hazájuk és nemzetük talapzatából eredő energiákat átalakítva, hatványozott formában terítsék újra szét az ország teljes területén. Ezzel valódi gyarapodást mutatva, ugyanakkor nem kilépve a „gondos gazda” jóságos szerepköréből. Ilyen módon tehát nem csupán passzív részesei lehetünk hazánk energia-folyamatainak, hanem aktív teremtő részeseivé is válhatunk. Emberi nagyságunkat arra tudjuk fordítani, hogy az őz vagy a farkas lehetőségein felülemelkedve képessé váljunk hozzáadni valami saját teremtett értéket szeretett szülőhazánkhoz. Azt hiszem, belátható, hogy ez végül mindenképp valamiféle lelki többlet kell legyen. Anyagi síkon egy idő után megáll a fejlődés. Talán szellemi dimenziókban is adódik végül egyfajta határ. De a lélek fejlődésének, emelkedésének nincs határa. Mindig lehetünk egyre szeretet-teljesebbek, egyre jóságosabbak, és gyakorolhatjuk egyre magasabb szinteken az Ingyen Kegyelmet. Tudom, hogy ez már a végzetes elmebaj jeleiként értelmezhető egyes személyek számára, azonban megint csak azt tudom felhozni mentségemre, hogy egyelőre nem sikerült ennél jobbat kitalálni.

Végül el kell gondolkozzunk, merrefelé kívánunk továbbmenni…

Önellátás témák

Önellátás: Tévedések és hazugságok hálójában

by Juhász Attila 2023.07.05.

10 perc olvasási idő

Fontos számomra a tisztán látás. Lássunk hát tisztán az úgynevezett „önellátás” témakörében is! Hosszú évek munkája, hogy megszületett ez az írás, amelyet most szeretettel ajánlok a Kedves Olvasó megtisztelő figyelmébe.

Nem, nem egy fotelben ülve akarom megmondani. Persze tudom, ki vagyok én, hogy itt okoskodjak… De végül a személyem lényegtelen. A lényeg az üzenet tartalmában rejlik. Erről pedig mindenki elgondolkozhat úgy, ahogy neki tetszik.

Vágjunk hát bele!

Divatos téma most az úgynevezett „önellátás”. Azért írom, hogy úgynevezett, mert teljesen önkényes már maga a fogalom is. Az „önellátás” gyakorlatilag szó szerint annyit jelent, hogy „önmagam ellátása”. Úgy, mint, ahogy az egészséges felnőtt ember ellátja magát, szemben például a kisgyermekkel, aki ellátásra szorul. De ma, itt a 21. században az önellátás kapott egy újabb jelentésréteget, így valami olyasmit is megjelöl, hogy valaki nem a különféle szolgáltató üzemegységekből látja el magát javakkal, hanem azokat közvetlenül maga állítja elő. Magyarul mondva, például maga termeszti a krumplit, és nem a szupermarketben veszi. És mindehhez választ egy úgynevezett természetközeli életmódot, hiszen elég nehéz volna krumplit termeszteni mondjuk a budapesti Könyves Kálmán körúton.

Ebben a pillanatban már fel is robban a beszédtér, és beindul a narratívák háborúja. Megjelennek a gonosz természet-pusztító városlakók, és az agyalágyult zöldek, akik vissza akarnak térni az őskorba. Merthogy körülbelül így nyilatkozik egymásról az a két csoport, amely az úgynevezett „önellátás” kérdése körül kibontakozni látszik. Itt összecsap az ész és a szív, az idiotizmus és az okosság, a jó és a rossz, a független és a függő, a szabadság és a rabság, az ipari és a háztáji, a zöld és nemzöld, a vidéki és a városi, a természetes és a mesterséges, a nemzeti és a globális, az egészséges és az egészségtelen, és még hosszasan sorolhatnánk… Valóban egyfajta vulkánként tör fel az a lefojtott feszültség, amelynek már évszázadokkal korábban megágyaztak, és gondosan lezártak – Legalábbis ezt hitték… De ez a vulkán most kitört, és tüzes lávaként csapódik szét. Emberek és embercsoportok gyilkolják egymást a fenti ellentétpárok mentén, miközben nem veszik észre azt az egyetlen egy kulcspontot, amely az egész kirobbanó krízis valódi oka.

Sokan úgy vélik, hogy az „önellátás” lényege a természetben való létmód, a szolgáltató-függetlenség, és az ökológiai jellegű gazdálkodás saját fogyasztás céljából. Miközben ez nem ok, hanem okozat! Csupán az eredménye valami sokkal fontosabbnak. Mert az, amit ma sokan „önellátásnak” neveznek, és ahová visszatérni vágynak, valami totálisan más lényegen alapult. Lényege valójában a Szakralitás: Az Isteni Rendben történő létmód, amely a Teremtett Világ, vagyis az Anyatermészet struktúráihoz való teljes igazodás. Ahogy Fent, úgy Lent. Függetlenül politikától, gazdaságtól, de még az egyháztól is.

Tehát! És itt jön a lényeg:

Azt a létmódot, amit ma önellátónak neveznek, NEM A FIZIKAI SÍK alapozta meg. Tehát nem a természetes életmód és gazdálkodás a kiindulópontja, hanem a Szakralitás, vagyis az a fajta lelki-szellemi állapot, amely a mai emberben már szinte homeopátiás mennyiségben sem fedezhető fel. Hiszen mindig a lelki-szellemi háttér teremti meg a fizikai körülményeket, és sosem fordítva! És ez a tétel vízválasztó lehet az egész téma további tárgyalása során!

Azok, akik ma az önellátók, vagy másik divatos szóval címkézve a „vidéken újrakezdők” csoportjába tartoznak, abban a tévedésben élnek, hogy ha leköltöznek például egy tanyára (vagy mondok még divatosabbat: jurtába!), és elkezdenek maguknak például krumplit termeszteni, akkor kitör a boldogság és a világbéke. A szomorú tények azt mutatják, hogy végtelenül sok a bukás. És ez a bukás nem azért van, mert olyan hülyék vagyunk, hogy nem tudunk krumplit termeszteni. Hanem alapvetően azért van, mert már hiányzik belőlünk az a fajta lelkiség-szellemiség, amely lehetővé tenné a Szakralitást. Némi játékossággal azt mondhatnánk, hogy aki szeretne valahová visszatérni, az először ne tanyát, hanem bibliát vegyen! S nyilván ez most tényleg csak egy szófordulat a részemről, de valóban mélyen illene elgondolkozzunk arról, hogy az a lelki-szellemi állapot, amelyben az átlag 21. századi ember tartózkodik, vajon lehetővé teszi-e számára azt a fajta természetes létmódot, amelyet éppen hogy a Szakrális szemlélet alapozott meg.

Persze megjelenik a pénz használatának kérdésköre is. Valóságos mocskolódás megy akörül, hogy kell-e a pénz az önellátó élethez. Cinikusan röhögnek azokon, akik pénzt mernek használni, miközben önellátó életmódot próbálnak folytatni. Emezek pedig mintha szégyellnék és titkolnák, hogy mégis van valami Forint-bevételük. Aztán olyanok is vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy először jó kapitalista módjára sok pénzt keresnek, hogy ezzel majd megalapozzák a természet lágy ölén történő békés és társadalomtól elzárt életüket. Miközben elfelejtettük, hogy a pénz létrejöttének egyedüli és végső oka az, hogy mentesítse az embert a létmunkától, amely a Szakralitásba kapcsolja. Hogy többé ne kelljen közvetlenül megdolgozz a kenyérért – Vedd meg inkább pénzért az ipari termelésből! Amíg az ember hajlandó volt elvégezni saját létmunkáját, és amíg megőrizte szeretet-közösségeinek, és természetes környezetének az épségét, addig a pénz létre-hívására semmilyen tér sem kínálkozhatott. A pénz megjelenésére akkor nyílt lehetőség, amikor az ember feladni vágyta addigi létmunkáját, megingott hite a szeretet-közösségeiben, és egy laza vállrándítással lemondott a természeti környezet óvásáról.

Millió példát tudnék sorolni, amely igazolja, hogy sajnos valóban ez a Szakrális Alap az, ami hiányzik nekünk. Legelőször is erőfeszítéseket kellene talán tenni ahhoz, hogy legalább megcélozzuk az Isteni Rend Útját. Függetlenül attól, hogy városban élünk. De hát nem ez történik… Mert ma, amikor a családfő hazaérkezik a munkából, akkor nem az történik, hogy lelkét megtisztítva feláll az asztal végén, és mélységesen átszellemülve elmondja az asztali áldást, melyet felesége és gyermekei néma keggyel követve, együttes szeretettel valósággal megszentelik a kapott ételt. Hanem az történik, hogy vitatkozva, pletykálkodva, rendezetlen összevisszaságban zabálnak mértéktelenül, már ha egyáltalán még van olyan, hogy együtt étkezik egy család… Hát az alkímia éppen erről szólna: Átlényegíteni a rosszat jóvá… Tudom, hogy ma már csak egy ostoba babonás fordulat, de nem véletlenül mondja a magyar a kenyérre, hogy Krisztus Teste… Ha én megszentelem az ételt, akkor az táplálni, éltetni fog engem. Nem pedig megbetegíteni. De ennek az alapja a valóságban még mindig a lelki-szellemi talapzat, a Szakralitás. Nem pedig a bio-élelmi-szar…

Természetesen mindezzel nem azt akarom mondani, hogy felesleges lenne az abbeli törekvés, hogy a természetben éljünk, és tiszta élelmet fogyasszunk. De aki nem látja, hogy hiányzik a fent tárgyalt lelki-szellemi talapzat, az nagyon nagyot fog bukni, amikor arroganciával telve tanyába, vagy jurtába költözik. Én ma úgy látom, hogy az első lépés igenis az kellene legyen mindannyiunk számára, hogy felépítsünk magunknak egy valódi lelki-szellemi talapzatot. Erre az útra rá lehet lépni akkor is, ha valaki még most éppen városban lakik, és a boltban veszi a párizsit. Szándék és erőfeszítés kérdése. Munka kérdése. Kőkemény munka kérdése. Most ebben az írásban nem szeretném elkezdeni kifejteni, hogy miként lehet lelki-szellemi talapzatot építeni: Ez mindenkinek legyen önálló feladat a saját külső és belső lehetősége szerint. De ennek az alapozásnak el kell indulnia, különben a természetbe kiköltözve rád szakad, és agyonnyom majd a valóság: Hogy nincs meg ez az alapod! Sietve megnyugtatlak: Valamilyen mértékben így is, úgy is rád fog szakadni. De legalább már nem nyom agyon. Mondjuk nem nyomorít le, csak lesántít egy időre. Ez is nagy eredmény már.

Remélem feltűnt mindenkinek, hogy következetesen egyfajta visszatérésről beszélek. Ma Magyarországon gyakorlatilag a népesség 99,9%-a úgymond városias létmódot folytat. Vigyázat: Az utolsó putris faluban élő Jóska bácsi is városias létmódot követ, csak épp szerényebb pénzügyi és infrastrukturális háttérrel, mint mondjuk az a fővárosi globalista, aki multi-cégnél informatikus és új építésű lakóparkban lakik. Ilyen téren semmi különbség nincs vidéki vagy városi között. Mert ma Magyarországon gyakorlatilag már senki sem folytat Szakrális létmódot. Legfeljebb erre törekvők lehetnek. De a teljes szakralitásban való életet az én meglátásom szerint egyelőre nem sokan valósították meg eddig. Ez fel lett számolva az elmúlt évszázadokban, óriási egyetértésben. Merthogy bizony óriási egyetértés volt ebben minden ország, minden politika, minden ideológia, és minden egyház között. Hogy miért, az legyen házi feladat mindenkinek.

Lassan a végére érek írásomnak, és talán felmerül a kérdés, hogy tehát akkor végül mégiscsak az lesz a végső megoldás, hogy ki kell költözni az erdőbe és krumplit kell termeszteni? Mielőtt erre választ keresnénk, szeretnék felvetni egy gondolatot: Vajon lehetséges-e az, hogy a városi létmódban maradva tökéletesen illeszkedjünk az Isteni Rendhez, a Teremtett Világhoz, az Anyatermészet struktúráihoz? Én azt gondolom, hogy ha létezne olyan modern technológia, amely alkotna nekünk egy olyan várost, illetve ipart, ami nemhogy rombolja, hanem inkább javítja a Természetes Környezetet, akkor én örömmel megszavaznám a működtetését. Mert akkor miért ne? De sajnos az elmúlt évszázadok éppen arról tanúskodnak, hogy minél „fejlettebb” a technológia, annál nagyobb mértékű a pusztítást, amit a Természetes Környezetben véghez visz. Legfeljebb egyre kevésbé látványos, mint például az elektromos autó esetében. De tényleg, legyen már ez is házi feladat, és számoljuk már ki, hogy vajon melyik követel nagyobb áldozatot, melyik végez több pusztítást a Természeti Környezetben, mondjuk 50 év alatt: Egy 1200-as lada, vagy a legújabb elektromos tesla…? Csak úgy kérdezem… Szóval visszatérve: A törvényszerűség sajnos az, hogy minél modernebb egy technológia, annál nagyobb a rombolás, melyet okoz. Ezért hát valószínűleg sosem lesz olyan város, sosem lesz olyan ipar, amely ne pusztítaná a Természetet. Magyarul ez azt jelenti, hogy a város és az ipar mindig de-szakrális marad. A Szakralitás választásához innentől fogva csak egyetlen út vezet. Ezt pedig már tudjuk, hogy micsoda. De ami még sokkal fontosabb: Vissza kell találjunk nem csak önmagunkhoz, hanem egymáshoz is! A Szakralitásban megvalósuló lelkiség-szellemiség nem tűri az elszigetelődést. Vissza kell találjunk egymáshoz, újra kell teremtsük a szétvert szeretet-közösségeinket! Amíg Te minden más embert gyűlölve „kimenekülsz” a Természetbe, addig olyan messze állsz a Szakralitástól, hogy messzebb már nem is lehetnél.

Nos, azt hiszem, hogy ezek azok a kérdések, amelyekhez szükséges a bátorság, hogy őszintén szembe nézzünk velük. Sok erőt és kitartást kívánok ehhez mindannyiunknak!

Önellátás témák

Lehet-e a FÖLD a tulajdon része?

by Juhász Attila 2023.07.05.

8 perc olvasási idő

Kié a föld?

Erre az egyszerűnek tűnő, ám valójában rendkívül nehéz kérdésre kétségkívül sokféle választ lehetne adni, és adtak is a 20. század során. Ma, a 21. században javarészt azt mondanánk talán, hogy a föld azé, aki megvette.

Tegyük fel tehát újra a kérdést: Kié a föld?

Nos, az én válaszom az, hogy igazából senkié.

Magyarország azok közé az országok közé tartozott, ahol viszonylag későn, csak a Kiegyezéssel (1867.) került a föld a tulajdonolható, és így adás-vétel tárgyává tehető javak közé. A föld ilyen módon történő minőségváltását ma tapsolva üdvözölni szokás, mivel hogy végre-valahára kikerült a zsarnok uralkodóréteg kezéből, és a szegényember számára is birtokolhatóvá vált. A félreértések elkerülése végett jobb tisztázni, hogy amíg Magyarország a Szent Korona jogrendje szerint működött (gyakorlatilag Mátyás haláláig, 1490-ig), addig a magyar föld nem képezhetett tulajdont, tehát nem tulajdonolta sem király, sem nemes, sem senki más. Az egyetlen „tulajdonos”, ha így tetszik, akkor az a Szent Korona volt, amely nyilvánvalóan annak a szellemiségnek a szimbolikáját formálja meg, miszerint a föld (úgy is, mint Föld) egy hierarchikusan az ember felett álló szakrális létező, ilyen formán az ember legfeljebb gazdálkodni tudhat rajta, de csakis a jó gazda gondosságával!

Ez a hozzáállás azonban végleg nullázódott, amikor 1867-től a föld kikerült eme jogrendből, és az egyszerű tulajdontárgyak szintjére süllyedt: Innentől fogva úgy lehet adni-venni, mint egy ócska kalapot. A józan gondolkodású ember számára ez kizárólag őrült ötletként értelmeződhet. Mint ahogy őrült ötletként értelmezték az amerikai őslakosok is, amikor az 1492-ben kezdetét vevő agresszív invázió során azzal szembesültek, a nyugat-európai ember számára a föld nem egyéb, mint meghódítható, uralható, tulajdonolható holmi. Mert míg a nyugat-európai ember úgy vélte, hogy az emberé a föld, addig az amerikai őslakosok számára evidencia volt, hogy ez épp fordítva van: A földé az ember. Én azt gondolom, hogy nekünk, magyaroknak még valamennyire átérezhető az amerikai őslakosok ezen szemléletmódja, ugyanakkor meglehetősen kevés rokonlelket találhatunk Európában, mivel viszonylag kevés az olyan ország, amelyik legalább 1000 éve folyamatosan egyetlen meghatározott területet tekint hazájának, és sem többet, sem kevesebbet.

Tehát Magyarországon ilyen változások mentek végbe, és ezzel az ember lakhatási lehetőségei pénz-kérdéssé váltak. Amennyiben olyan szellemiség ural egy országot, miszerint a föld nem tulajdon, hanem élettér, ahol a jó gazda gondosságával működni Istentől kapott joga mindenkinek, aki e földön (földből) született, akkor nem beszélhetnénk például hajléktalan-kérdésről sem. Ma Magyarország egy kb. 10 ezer négyzetkilométeres terület, amelyen ma kb. 10 millió magyar ember él. Ez azt jelenti, hogy alanyi jogon minden egyes emberre juthatna 1 hektár földterület. Ebbe nyilván bele tartozna az újszülött csecsemő, és a 99 éves aggastyán is. Ma persze nem ilyen jellegű elosztást élünk. Hazánk területének minimum 2/3-án profittermelés zajlik csupán, tehát nem az életnek, hanem a pénz-csinálásnak a színteréül szolgál. Nyilván mondhatnánk, hogy ezzel tudjuk üzemeltetni gazdaságunkat, ettől pörög a GDP, azonban azt is le kell szögezzük, hogy ezzel egyrészt kiszorítjuk természetes életteréből a népnemzetet (a természeti létezőkről már nem is beszélve!), másrészt pedig a földet olyan használat alá vontuk, amely totálisan szembemegy mindennel, amit a „jó gazda gondossága” jelentene.

Szóval maradt számunkra kb. az ország 1/3-a, amely valamiféle életteret jelenthetne, ám természetesen ezen földterület is a piac részét képzi. Ez egyszerűen annyit jelent, hogy ha van pénzed, akkor tudsz magadnak telket/házat venni, ha nincs, akkor mehetsz a fenébe. Akkor is, ha magyar emberként születtél erre a magyar földre. Itt persze feltétlen szükséges kiemeljem, hogy ez nem aktuálpolitikai kérdés. Ez a helyzet 1867-től adott Magyarországon, a nagyvilág más, „fejlett” országaiban pedig már sokkal régebb óta. Én ebben az írásomban arra szeretnék rávilágítani, hogy mennyire abszurd az egész „modern” világműködésünk, amely úgy gondolkozik, hogy Te, aki megszülettél például Mucsaröcsögén, nem alapíthatsz családot, és nem építhetsz nekik házat a szülőföldeden addig, amíg valakitől nem vásárolsz meg egy darab telket hozzá. Érdekes kérdés persze, hogy vajon ki és mikor döntötte el, hogy az adott teleknek hol legyenek a határai, mekkora legyen az értéke, és ki legyen a tulajdonosa. Ez nyilván csak költői kérdés, mivel ez néhányszor már megváltozott az aktuális hatalom intézkedése jóvoltából. Nyilván ma úgy tűnik számunkra, hogy ingatlanunkkal egyedül mi magunk rendelkezhetünk, de azért nem árt emlékezni arra, hogy a történelem során már néhányszor érte kellemetlen meglepetés a hozzánk hasonlóan biztos tudattal rendelkező honfitársainkat.

Visszatérve tehát: Ha nincs pénzed, akkor nem lesz saját otthonod. Ezt a problémát „modern” világunk az albérlet lehetőségével kívánta láthatatlanná tenni. Ha utána néznénk, hogy ma Magyarországon hány magyar ember kényszerű saját otthon híján albérletezni, akkor valószínűleg ijesztően nagy számot kapnánk. A cinikusok persze bizonyára erre is mondanának valami frappáns viccet, amivel agyonüthetik a helyzet súlyosságát, azonban jó volna látni, hogy az egész albérletezés mögött a valódi élettér radikális leszűkülése áll, ami éppen a föld tulajdontárggyá válásával teljesedett ki. A fentebb kifejtett Szent Korona Jogrend szerinti 1 hektár/fő élettér-arányból mára már semmi sem érvényesül. Vegyük észre, hogy a mai magyar ember számára NINCS alanyi jogon járó élettér, és ez a folyamat éppen 1867-től indulva teljesedett ki a föld adásvétellé történő lezüllesztésével! Szegény Vörösmarty Mihály 1836-ban még abban a tudatban írta meg a Szózatot, hogy Magyarország egy olyan hely, ami alanyi jogon jelent életteret a magyar embernek, és ez a lehetőség egyedülálló módon csak itt adatik meg, hiszen ez az a föld, ahol megszületünk, élünk, s meghalunk. Talán a költő szerencséje, hogy fiatalon, 1855-ben magához szólította a Teremtő, így nem kellett átélnie azt az iszonyú fájdalmat, amit az a szörnyű csalódás okozhatott volna neki, miszerint immár a magyar föld sem garancia arra, hogy magyar embernek otthona legyen.

Hogy mi a megoldás? Valódi megoldás az nincs. Nyilvánvaló, hogy a Szent Korona jogrendjét visszaállítani nem lehetséges. Gondoljunk csak bele, vajon mekkora háború robbanna ki, ha Magyarország megszüntetné a föld tulajdonlását és adásvételét, és egy elvont tényezőre, a Szent Koronára szállna hazánk minden egyes négyzetcentimétere? Egyfajta megoldás felé talán oly módon tudhatnánk elindulni, hogy az állam minél nagyobb területeket vásárolna vissza a globális tőkétől, valamint a globális tőkét szolgáló magánszemélytől, és újra magyar élettérként adná hozzá a nemzet testéhez. Mindazonáltal nyilván ennek a megvalósítása is milliárd akadályba ütközik, amely akadályokat elhárítani, kikerülni, kijátszani felfoghatatlan mértékű szellemi-lelki készültséget kíván meg tőlünk. S talán végre mondjuk ki: Ezt sajnos a mai demokratikus jogrend nem hogy nem teszi lehetővé, hanem tűzzel-vassal üldözi is. Így hát minden egyes lépés, amely a fenti föld-kérdés kibogozására irányul, súlyos felhördülést vált ki a nyugatias modernitásban élő liberális demokrata világból. Ironikus módon sokszor épp azokból a magyar emberekből is, akiket eme föld-kérdés negatív hatásai a legnagyobb mértékben sújtanak.

Magyarország-témák

„NÉPNEMZET” – Mit jelent e szó…?

by Juhász Attila 2023.07.05.

4 perc olvasási idő

Vajon mit üzen egy átlagember számára az a szó, hogy „népnemzet”? Vajon van-e elképzelése arról, hogy mégis mit jelenthet ez a kifejezés?

Magyarországon legalább 200 éve probléma, hogy nincs feltéve, és így persze nincs is megválaszolva az alábbi kérdés: „Mi volna a népnemzet? Kik tartoznak a népnemzetbe?”.

Ezt a kérdés mind a mai napig senki sem merte feltenni. Pedig ennél fontosabb kérdés gyakorlatilag nem létezik. Mert amint ez hiteles és valós megválaszolásra kerülne, úgy rögvest tisztázódna több tucat, hazánkat régóta nyomasztó, további társadalmi léptékű kérdés is.

S legfőképpen rögvest egyértelművé válnának a népnemzet valós érdekei is, valamint az is, hogy a mai közbeszélők, értelmiségiek, szakemberek, és politikusok közül kik azok, akik ezeket a valós érdekeket képviselik.

A legnagyobb tragédia éppen abból származik, hogy az elmúlt 200 évben az összes szellemi ideológia azt vallotta magáról, hogy ő az egyetlen, aki tudja, mi a népnemzet; ismeri az érdekeit; egyedül ő az, aki harcol értük. A bal oldal, a jobb oldal, a konzervatív, és a progresszív is. Ma pedig főleg a zöld és liberális irányzatok. Nekem sajnos meggyőződésem, hogy mindegyik hazudik, és valójában halvány lila gőze sincs arról, hogy mi az a népnemzet, és népnemzeti érdek.

Nem sokan vannak a történelmünkben, akik valóban a népnemzetet képviselték. Én például Bethlen Gáborról elhiszem. Rákóczi Ferencről elhiszem. Vannak olyanok, akik szerint erre nincs is szükség, mert a népnemzetet nem kell képviselnie senkinek. Én ebben nem hiszek. A népnemzet épp a létminőségéből fakadóan képtelen arra, hogy idegen erők érdekeivel szemben képviseltesse önmagát. Ezt muszáj nagyon tisztán látni, különben rögtönvakvágányra futunk.

Mélyülve ebben a témában, arra eszmélek, hogy tökéletesen helytelen az a kérdés, hogy „Ki a népnemzeti?”. Mert ez nem olyan dolog, hogy ki lehet válogatni a társadalomból, hogy ő népnemzeti, ő viszont már nem az. Ez nem így működik. Ilyen formán kissé helytelen „népnemzet”-ről beszélni, mivel ez nem egy társadalmi osztály, nem is egy csoport, és nem is egy közösség.

Én ma úgy látom, hogy nem „népnemzet” van, hanem helyette létezik egy olyan dimenzió, ahol népnemzetiként tudunk csak tartózkodni. Ez a Népnemzetiség Dimenziója. Ebbe a dimenzióba úgy lehet tartózkodni, illetve akkor lépünk bele, amikor ápoljuk a szeretetközösségeinket, és a minket fenntartó élő természeti környezetet. Amikor egy ember önzetlenül tesz a közösségéért, és óvja a neki otthont adó életteret, akkor ő abban a pillanatban belép a Népnemzetiség Dimenziójába. Ekkor ez az ember népnemzetiként értelmezhető függetlenül mindenféle egyéb identitási paraméterétől. Lehet ő földműves vagy gyártulajdonos, gazdag vagy szegény, művelt vagy műveletlen, többség vagy kisebbség. Teljesen mindegy. Mert maga a cselekedet az, ami népnemzetivé emel! És csakis a tettek pillanataiban!

Minden embert az határozza meg, hogy mivel tölti az idejét: „Az vagy, amivel az időd töltöd!”. Ha Te az év 365 napjának 24 órájában mást sem teszel, mint hogy ápolod a szeretetközösségeid, és az élő természeti környezeted, akkor Te 100%-ban népnemzeti vagy. A mai, 21. századi nyugatias modernitásban, ahol a globális kapitalizmus az úr, és ahol nincs más, mint tőke -és profitérdek, nos, itt persze meglehetősen nehéz lesz 100%-ban népnemzetinek lenni. De azért törekedni mindig lehet, és szerintem kell is! A nagy kérdés ezek után mindenkinek ugyanaz: „Én vajon hány százalékban vagyok népnemzeti?”… Feltéve, ha ez a minőség egyáltalán értéket jelent valaki számára… Mert az is lehet, hogy egyesek szerint ez teljesen lényegtelen téma… Ugyan, ki akarna ma már népnemzetinek lenni…?!

Egy mindenesetre bizonyos: A népnemzet dolga, hogy az Életet élje. A népnemzet számára az Élet az, amivel az idejét tölti.

Magyarország-témák

„Mint két pisztolyként egymásra fogott magyar”

by Juhász Attila 2023.07.05.

7 perc olvasási idő

A címben szereplő idézet Gérecz Attila költőnk egyik verséből ered, és úgy gondolom, hogy ez a találó szófordulat tökéletesen leírja magyar-helyzetünk mibenlétét.

Amint tanulni próbálunk történelmünkből, egyvalamit feltétlen észre kell vegyünk: A megosztottságot. Valamiféle „rejtélyes” okból kifolyólag, amióta Atilla királyunk itt hagyott volt bennünket a Kárpát-medencében, folyamatos a megosztottság, az egymásnak feszülés magyar és magyar között. Az István-Koppány ellentéttől kezdve a Kuruc-Labanc háborún keresztül a Fidesz-MSZP szembenállásig bezárólag mindenütt ugyanaz a Káin-Ábel jellegű testvérháború tárul elénk.

Itt mindjárt fel is kell hívjam a figyelmet, hogy szándékosan nem „testvérharc”-ot, hanem „testvérháború”-t írtam. Mert hiszen a harcnak van egy olyan megnyilvánulási formája is, amikor az érintett felek éppen a harc által kívánják kölcsönösen emelni egymást. Ez esetben nem egymás ellen, hanem egymásért harcolunk, hogy mindketten a jobbat hozzuk ki egymásból.

A háború nem ilyen. A háború egy mindkét fél számára negatív kimenetelű játszma, amely minden esetben óriási lelki-szellemi pusztítással jár. A háború eredménye sosem lehet felemelkedés, hanem mindig csak megsemmisülés lehet. A háború egy önmagunkból kifordult, elmérgesedett, ön -és közveszélyes állapot, amely nélkülöz mindenféle önreflexiót. A háborúskodás mindig egyfajta belesodródott, magatehetetlen állapotot feltételez még az ún. domináns fél esetében is: Hiszen őt is elragadta a háború örvénylő indulata.

S bár kívülről nézve úgy tűnik, hogy a háborúban álló felek a fizikai síkon ütköznek meg egymással, ám a valóságban a háború lényegi pusztítása sosem a felszínen, hanem a mélyben történik, és a lelki-szellemi talapzat ellen irányul. Tehát, bár kívülről úgy tűnik, hogy mind a harc, mind a háború a felszíni fizikai síkon zajlik, és adott esetben fegyveres úton, véres ütközetekben nyilvánul meg, ám valódi hatásuk nem a fizikai dimenziókban, hanem minden esetben a lelki, és szellemi síkon fejtik ki.

Viszont a harc és a háború közötti óriási különbség abban rejlik, hogy míg a harc a lelki-szellemi talapzat megerősítését tűzi ki célul, addig a háború ennek totális szétverését. Ráadásul a harc esetén megadatik mindként fél ilyen jellegű emelkedése, a háború esetén viszont mindkét fél kizárólag lecsúszás lehetősége áll fenn. Eme kis kitérő után talán könnyebben átérezhető helyzetünk súlyossága, így kellő figyelemmel tudunk gondolkozni a továbbiakban.

Vannak, akik ezt az egész helyzetet úgy próbálják megmagyarázni, hogy mindez azért van, mert az örökösen fennálló „jókat” támadják az örökösen fennálló „rosszak”, tehát minden baj csak a „rosszak” működése miatt tapasztalható. Ez szép is volna, azonban legnagyobb tragédiánkra sajnos mindkét fél pontosan ugyanazt mondja: Vagyis, hogy mi vagyunk a „jók”, ők a „rosszak”, és ha ők nem lennének, akkor minden rendben lenne… Nos, ez a helyzet végzetesebb, mint azt gondolnánk.

A szimbólumok nyelvén szólva, adott tehát egy fiú testvérpáros, aki folyamatosan csak marja egymást, és mindkettő úgy érzi, hogy neki van igaza. Vajon egyszerűen csak ilyen ostobák volnánk, hogy nem vesszük észre mindennek hasztalanságát? Vagy adódik más lehetséges megközelítési módja is ennek a helyzetnek?

Azt hiszem, hogy abban megállapodhatunk, hogy minden Káin-Ábel típusú testvérháború lélekölő hatással bír. Lassan-lassan felemészti a lelket és a szellemet, amelyek a bölcsesség alapvető feltételei lennének. Azt tapasztaljuk, hogy a véget nem érő harcban végül nem teszünk mást, mint kölcsönös megegyezéssel pusztítjuk el egymás lelkét és szellemét.

Mindezzel elveszítjük ön-reflexív képességünket, vagyis, hogy valóságosan láthassuk önmagunkat, és a világban való helyes szerepünket. Ezzel nem csupán valódi ön-azonosságunkat hagyjuk elveszni, hanem elveszítjük azt a fajta éberségünket is, amely arra lenne hivatott, hogy felismerjük a világ aktuális kihívásait, és ezekre időszerű és helyes válaszokat tudjunk adni.

Észre kell vegyük, hogy ennek a testvérharcnak semmi más „értelme” nincs, mint hogy tökéletesen öntudatlanná és cselekvőképtelenné váljunk. Egyszerűen nem vesszük észre, hogy amíg mi gyilkoljuk egymást, addig szép csendben kifosztanak bennünket. Véres-verejtékes munkánk gyümölcsét nem mi fogyasztjuk el, és ezt még csak észrevenni sem tudjuk. Ha pedig mégis rádöbbenünk, hogy „Te jó ég, hirtelen kiürült az éléskamránk, ami az előbb még teli volt!”, akkor azonnal az a „másik oldal” lesz a hibás: Bizonyára ő lopta el! És a háború tovább mélyül.

Nyilvánvaló, hogy csak akkor lesz rend, béke, és felvirágzás, ha mi magyarok végre abbahagyjuk saját belső testvérháborúnkat. Ezt persze sokan tudják már, azonban nagyon kevesek tudnak valódi javaslatokat tenni arra, hogy mindez hogyan lenne kivitelezhető?

Az én saját meglátásom az, hogy nem az a feladat, hogy akkor most feltétel nélkül alásimuljunk a másik félnek. S nem is az, hogy kinyomozzuk, kinek van igaza. Én azt érzem, hogy egészen biztosan nem az lesz a megoldás, hogy a két egymással szemben álló oldal közül az egyik elismerést nyerjen, mint a másik oldal egyfajta vezetője. Ez így nem működik. Egyedül az vezet megoldáshoz, ha felismerünk egy olyan „vezetőt”, amely mindkét oldal felett áll. Félreértés ne essék: Nem az Európai Unióra gondoltam. S még csak nem is az Egyesült Államokra. De még csak nem is Oroszországra. Mert ennek a „vezetőnek” hierarchikusan kell magasabb rendűnek lennie. S mivel ilyen ország a világban egyelőre nem létezik, így egyetlen lehetséges út látszódik számunkra…

De erről most még korai lenne beszéljünk. Mert jelenleg egyetlen feladatunk van: Felismerni, hogy testvérháborúnk „eredménye” csakis a totális lelki-szellemi pusztulás, s ez által végső megsemmisülésünk lehet. Tehát, amennyiben mint magyar nemzet, nem kívánunk végleg eltörlődni a Föld színéről, úgy elsődlegesen e háborút kell befejezzük egymással. Nem kibékülnünk kell, nem együttéreznünk, nem megbocsátanunk, hanem egyszerűen „csak” abbahagynunk. Ez azt jelenti, hogy „Igen, pofán vághatnám a másikat, és igen, ez még jogos is lehetne, de mégsem vágom pofán.”. Ez voltaképp ilyen egyszerű. Le kell mondanunk igazságszolgáltatási, vagy bosszúállási vágyunkról. Kölcsönösen, minden magyarnak. Ugyanis csak így győzhetünk, s ráadásul ez által így mindkét fél kölcsönösen egyszerre győzhet.

S ezután végre megtörténhetne a következő óriási lépés, amire évszázadok óta várunk: Megláthatnánk végre, hogy kik is vagyunk valójában? Mi is a valódi helyzetünk? Mi is a valódi közös érdekünk? Mi az, ami ezt az érdeket szolgálja? Mi az, ami épp hogy szembemegy ezen érdekkel? És mit is kellene tennünk ebben a helyzetben? És vajon hogyan kellene tegyük ezt? Kik az igaz barátaink a világban? S kik a valódi ellenségeink?

Nos ezek a kérdések mindaddig megválaszolatlanok maradnak számunkra, amíg a feltétel nélküli, önkéntes, és kölcsönös „fegyverletételre” sor nem kerül. Mindaddig hiába okoskodunk, hiába hisszük azt, hogy mi igenis tudjuk a válaszokat… mert ez nem igaz. Amíg egymást marjuk, addig nem lehetséges sem a valódi ön-reflexió, sem a valódi helyzet-észlelés. Addig nincs más, csak vakság, süketség, és kreált hamis elméletek…

Általános emberi témák

Miért fontos a bajtársiasság két férfi között…?

by Juhász Attila 2023.07.04.

7 perc olvasási idő

(A mellékelt kép egy 1847-ben készült tükrösön látható népi ábrázolás, az ún. „verekedő betyárok”, akik nyilvánvalóan nem ellenségként állnak egymással szemben, hiszen akkor Isten Háza egészen biztosan nem ölthetne formát kettejük között!)

Ezen írásban a férfiak egymáshoz való kapcsolódásáról szeretnék írni. A modern kór (igen, direkt hosszú „ó”-val!) társadalmi berendezkedésének, valamint a mesterségesen szított érdek-ellentétetek kiéleződése folytán egyre nagyobb szakadékok tátonganak férfi és férfi között. Mai világunk azt igyekszik elhitetni velünk, hogy mi férfiak kizárólag egymás riválisai, sőt ellenségei lehetünk: Hisz farkastörvények mentén orozzuk el egymás elől a jó üzleteket és a jó nőket, valamint hideg szenvtelenséggel tapossuk vértócsába a gyengébb hímet, amennyiben érdekeink így kívánják. Ez jól rímmel arra a világon mindenütt érvényben lévő jelmondatra, miszerint: „The business of the business is the business.”. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan, az ezt elfogadni képtelen pasik számára felkínálja a langyi cukifiú kreált szerepkörét: Itt húzhatja meg magát az, aki inkább a szeretet, az együttérzés, és a béke mellett tenné le a voksát. Ezzel is csak nyerni tud a piacgazdaság, számukra is van eladásra szánt „termék” bőven. Az úgynevezett jóérzésű, úgymond klasszikus férfiértékeket tisztelő férfiak a peremre szorulnak, és a láthatatlanság rabságában sínylődnek. Mindennek eredményeként társadalmunk híján van annak a férfi-karakternek, amely képes erőt felmutatni „Odakint”, gyengédséget gyakorolni „Odabent”, amely ismeri a Család, a Haza, és az Isten eszméit, és más férfiakkal együtt bajtársias üzemmódban hat, alkot, s gyarapít…

Könnyen belátható, hogy amennyiben virágzó piacgazdaságot szeretnénk építeni, úgy mind a farkas-hím, mind a cuki-fiú hasznos bábjai a játéknak, ugyanakkor amennyiben ÉLHETŐ (és ÉLTETŐ) HAZÁT építünk, amely végső soron nem is annyira nekünk, hanem majd sokkal inkább az unokáinknak lesz üdvöt hozó, akkor beláthatjuk, hogy sokkal inkább van szükségünk arra a férfi-modellre, amelyik jelenleg olyan súlyosan van diszkriminálva, hogy az már kezd tragikomikussá válni. Írom ezt úgy, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mindenki, aki kísérletet merészel tenni annak az ártatlan kis kérdésnek a megfogalmazására, hogy mi lenne, ha esetleg némiképp megpróbálnánk megszemlélni azokat a bizonyos „klasszikus férfi értékeket”, az abban a pillanatban rohadt hímsovinisztává válik a felhördülő világ szemében, és onnantól fogva minden szava a gyűlöletbeszéddel egyenértékű.

Sok ezer éves kollektív emberi tapasztalat, hogy a férfiak akkor tudnak igazán nagyot alkotni, ha összekapaszkodnak bajtársias együttműködésekben, ám ennek fundamentuma nem a ma unásig szajkózott „Egyenlőség”, hanem épp ellenkezőleg: A mára szitokszónak minősülő „Hierarchia”, amely a mai értelmező logika szerint nem más, mint elnyomás, maradiság, kiszolgáltatottság; Egyenlő a legprimitívebb társadalmi berendezkedéssel. Holott a hierarchia nem jelent egyebet, mint hogy felismerem, és elismerem azt, ami nálam magasabb szinten áll; Anélkül persze, hogy önmagamat lefokoznám, kiszolgáltatnám, vagy értékteleníteném. Hosszasan lehetne ezt taglalni, ám rövidre fogva a lényeg ott búvik meg, hogy maga a hierarchia alapvetően nem az emberek egymáshoz fűződő viszonyáról szól, hanem a Valódi Értékek fel, -és elismeréséről, valamint őrzéséről, tovább-hagyományozási szándékáról. Egy hierarchikus berendezkedés sosem szólhat a magasabb szinten állók önkényuralmáról, vagy többlet-jogairól. És épp így nem szólhat a „rangsorban” alul lévők kiszolgáltatottságáról, vagy jogfosztottságáról sem. Valóban azt kell megértenünk, hogy e rendszerben sosem az egyén, hanem az Érték a fontos, amely aztán szolgálni hivatott az egész emberi közösséget itt és most, valamint a távoli jövőben is; Így aztán végső soron a részt vevő egyén üdvösségévé is válik természetesen.

Valószínűleg azért nehéz ezt megértenünk, mert mai világunk óvodás korunktól a versenyre szoktat bennünket: Figyelmeztetnek arra, hogy ölj, vagy téged ölnek meg! Egy ilyen filozófiára épülő társadalomban nehéz elhinni, hogy bátran alárendelhetem magam egy tőlem nagyobb és erősebb minőségnek, és hogy mindez nem fog az aljas kisemmizésemmé, kifosztásommá, megsemmisülésemmé válni. Hiszen ezt tapasztaljuk nap, mint nap. Zárójelben megjegyzem, hogy ezért volt szükség a jogra: Egy olyan társadalmi berendezkedésben, ahol bárki bármikor kihasználhat, kisemmizhet, kiirthat, ott egyszerűen muszáj bevezetni a jogot, amely a biztonság illúzióját adja a szegény állampolgároknak, miközben persze mindössze annyi történik, hogy megkönnyíti a jogalkotók dolgát a saját érdekeik minél hatékonyabb képviseletében, mindenki mással szemben.

Továbbmenve a férfi bajtársiasság ügyében, először is talán azt volna jó tisztázni, hogy mit is jelent voltaképp a „bajtársiasság”? Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, az ivócimbora még nem bajtárs. Talán a céges kollégák sem azok. Sőt, talán értelmiségi haverjaink sem, a Rotary Club-ból. A legtöbb férfi talán arra gondol, hogy bizonyára a „barátokról” lehet szó, amikor „bajtársakat” emlegetünk. Hmmm… A férfiak, és az ő barátaik… Mit jelent ez? Sajnos a legtöbbször mindössze azokat a régiségként polcunkon porosodó iskolai cimborákat, akikhez már szinte semmi más nem köt, mint a gyermekkori nosztalgia. Ezek a „barátságok” azonban a legtöbb esetben csakis arra jók, hogy beleragasszanak egy múltbéli állapotba: Hogy legyen kivel együtt keseregni azon, hogy annak idején a szalagavató banketten vajon miért is nem kértük fel táncolni azt a bizonyos lányt, aki természetesen a suli legjobb csajának számított, és egyedül a Feri merte fagyizni hívni, de hát a Feri már negyedikben egy hófehér kabrióval járt, amit a bankár apja vett neki a 18. szülinapjára; Nekünk bezzeg még csak biciklink sem volt, és gyalog jártunk, mint az állatok.

Szóval, mondjuk ki végre: A bajtársiasság abból a kölcsönös tiszteletből fakad, miszerint elismerem a másik férfi értékeit, és felismerem, hogy együttműködésünk során mindkettőnkből saját értékeink maximuma jön elő, természetesen a kettőnknél is nagyobb, úgymond nemes cél érdekében.

Számomra legelőször ez a harci művészetek gyakorlásakor vált megtapasztalhatóvá: Amikor nem az a fontos, hogy én „leverjem” a másikat, hanem az, hogy a kettőnk gyakorlása által felszínre bukkanjon az a tökéletes színvonalú harci művészet, amely mindaddig rejtve maradna, amíg nem akadna két olyan férfi, aki bajtársias alázattal el nem kezdené kimunkálni azt egymás között. Tehát bátran megállapíthatjuk, hogy két férfi között végül valami Valódi Érték manifesztálódik, amennyiben párosunk hajlandó a bajtársias együttműködés megvalósítására. Hiszen amíg ez a két férfi csak riválisként, ellenfélként, ne adj’ Isten ellenségként tud egymásra tekinteni, addig kizárólag a profit-termelés fog működni az Érték-teremtés helyett. S nyilvánvaló, hogy ez előbbinek mindenképp lesz legalább egy vesztese; Míg ez utóbbinak kizárólag nyertesei lehetnek, hiszen a megszülető Érték természetesen mindkettejük legnagyobb javára fog majd válni. Végső soron tehát a belénk mesterségesen ültetett „Káin-Ábel” létszemléletet szükséges meghaladjuk ahhoz, hogy képessé váljunk a bajtársias együttműködésre.

De vajon hogyan lehetséges mindez egy olyan világban, ahol minden az ellenkezőjét törekszik igazolni számunkra? Egyszerű: Azoknak a férfiaknak van ebben óriási felelőssége, aki már képesek működtetni a bajtársias létmódot: Nekik kell megmutatni férfi-társaiknak, hogy nem kötelező sem agyonütni egymást, sem pedig kiszolgáltatottá tenni magunkat. Persze nehéz vállalás ez, mert sajnos a legtöbb férfi olyan, mint a vergődő kutya, amelyik lábát véletlenül rókacsapda fogta meg: Belemar a kézbe, amely jó szándékkal nyúlna felé. Ennek ellenére ki kell nyúlni feléjük, és megmutatni, hogy akkor sem bántalak, ha te minden ok nélkül mégis a kezembe harapsz. Egyfajta szellemi fölény ez, amelynek érvényesülnie kell. Ezt fogja talán felismerni szegény férfi-társunk, és így fog szép lassan eljutni a megértés üdvözítő állapotáig. Így hosszú, és kitartó munkával talán eljutunk odáig, hogy erős és felelős férfiak egymással karöltve, a bajtársiasság jegyében együttműködve végzik majd szolgálatukat az Élet felé annak érdekében, hogy kettejük között mind újabb és újabb Valódi Értékek születhessenek meg mind az egyén, mind a közösség számára: Minden nemzet fölemelkedésért, és ezzel az egész világ megtisztulásáért.

Több cikk...