„Mint két pisztolyként egymásra fogott magyar”

A címben szereplő idézet Gérecz Attila költőnk egyik verséből ered, és úgy gondolom, hogy ez a találó szófordulat tökéletesen leírja magyar-helyzetünk mibenlétét.

Amint tanulni próbálunk történelmünkből, egyvalamit feltétlen észre kell vegyünk: A megosztottságot. Valamiféle „rejtélyes” okból kifolyólag, amióta Atilla királyunk itt hagyott volt bennünket a Kárpát-medencében, folyamatos a megosztottság, az egymásnak feszülés magyar és magyar között. Az István-Koppány ellentéttől kezdve a Kuruc-Labanc háborún keresztül a Fidesz-MSZP szembenállásig bezárólag mindenütt ugyanaz a Káin-Ábel jellegű testvérháború tárul elénk.

Itt mindjárt fel is kell hívjam a figyelmet, hogy szándékosan nem „testvérharc”-ot, hanem „testvérháború”-t írtam. Mert hiszen a harcnak van egy olyan megnyilvánulási formája is, amikor az érintett felek éppen a harc által kívánják kölcsönösen emelni egymást. Ez esetben nem egymás ellen, hanem egymásért harcolunk, hogy mindketten a jobbat hozzuk ki egymásból.

A háború nem ilyen. A háború egy mindkét fél számára negatív kimenetelű játszma, amely minden esetben óriási lelki-szellemi pusztítással jár. A háború eredménye sosem lehet felemelkedés, hanem mindig csak megsemmisülés lehet. A háború egy önmagunkból kifordult, elmérgesedett, ön -és közveszélyes állapot, amely nélkülöz mindenféle önreflexiót. A háborúskodás mindig egyfajta belesodródott, magatehetetlen állapotot feltételez még az ún. domináns fél esetében is: Hiszen őt is elragadta a háború örvénylő indulata.

S bár kívülről nézve úgy tűnik, hogy a háborúban álló felek a fizikai síkon ütköznek meg egymással, ám a valóságban a háború lényegi pusztítása sosem a felszínen, hanem a mélyben történik, és a lelki-szellemi talapzat ellen irányul. Tehát, bár kívülről úgy tűnik, hogy mind a harc, mind a háború a felszíni fizikai síkon zajlik, és adott esetben fegyveres úton, véres ütközetekben nyilvánul meg, ám valódi hatásuk nem a fizikai dimenziókban, hanem minden esetben a lelki, és szellemi síkon fejtik ki.

Viszont a harc és a háború közötti óriási különbség abban rejlik, hogy míg a harc a lelki-szellemi talapzat megerősítését tűzi ki célul, addig a háború ennek totális szétverését. Ráadásul a harc esetén megadatik mindként fél ilyen jellegű emelkedése, a háború esetén viszont mindkét fél kizárólag lecsúszás lehetősége áll fenn. Eme kis kitérő után talán könnyebben átérezhető helyzetünk súlyossága, így kellő figyelemmel tudunk gondolkozni a továbbiakban.

Vannak, akik ezt az egész helyzetet úgy próbálják megmagyarázni, hogy mindez azért van, mert az örökösen fennálló „jókat” támadják az örökösen fennálló „rosszak”, tehát minden baj csak a „rosszak” működése miatt tapasztalható. Ez szép is volna, azonban legnagyobb tragédiánkra sajnos mindkét fél pontosan ugyanazt mondja: Vagyis, hogy mi vagyunk a „jók”, ők a „rosszak”, és ha ők nem lennének, akkor minden rendben lenne… Nos, ez a helyzet végzetesebb, mint azt gondolnánk.

A szimbólumok nyelvén szólva, adott tehát egy fiú testvérpáros, aki folyamatosan csak marja egymást, és mindkettő úgy érzi, hogy neki van igaza. Vajon egyszerűen csak ilyen ostobák volnánk, hogy nem vesszük észre mindennek hasztalanságát? Vagy adódik más lehetséges megközelítési módja is ennek a helyzetnek?

Azt hiszem, hogy abban megállapodhatunk, hogy minden Káin-Ábel típusú testvérháború lélekölő hatással bír. Lassan-lassan felemészti a lelket és a szellemet, amelyek a bölcsesség alapvető feltételei lennének. Azt tapasztaljuk, hogy a véget nem érő harcban végül nem teszünk mást, mint kölcsönös megegyezéssel pusztítjuk el egymás lelkét és szellemét.

Mindezzel elveszítjük ön-reflexív képességünket, vagyis, hogy valóságosan láthassuk önmagunkat, és a világban való helyes szerepünket. Ezzel nem csupán valódi ön-azonosságunkat hagyjuk elveszni, hanem elveszítjük azt a fajta éberségünket is, amely arra lenne hivatott, hogy felismerjük a világ aktuális kihívásait, és ezekre időszerű és helyes válaszokat tudjunk adni.

Észre kell vegyük, hogy ennek a testvérharcnak semmi más „értelme” nincs, mint hogy tökéletesen öntudatlanná és cselekvőképtelenné váljunk. Egyszerűen nem vesszük észre, hogy amíg mi gyilkoljuk egymást, addig szép csendben kifosztanak bennünket. Véres-verejtékes munkánk gyümölcsét nem mi fogyasztjuk el, és ezt még csak észrevenni sem tudjuk. Ha pedig mégis rádöbbenünk, hogy „Te jó ég, hirtelen kiürült az éléskamránk, ami az előbb még teli volt!”, akkor azonnal az a „másik oldal” lesz a hibás: Bizonyára ő lopta el! És a háború tovább mélyül.

Nyilvánvaló, hogy csak akkor lesz rend, béke, és felvirágzás, ha mi magyarok végre abbahagyjuk saját belső testvérháborúnkat. Ezt persze sokan tudják már, azonban nagyon kevesek tudnak valódi javaslatokat tenni arra, hogy mindez hogyan lenne kivitelezhető?

Az én saját meglátásom az, hogy nem az a feladat, hogy akkor most feltétel nélkül alásimuljunk a másik félnek. S nem is az, hogy kinyomozzuk, kinek van igaza. Én azt érzem, hogy egészen biztosan nem az lesz a megoldás, hogy a két egymással szemben álló oldal közül az egyik elismerést nyerjen, mint a másik oldal egyfajta vezetője. Ez így nem működik. Egyedül az vezet megoldáshoz, ha felismerünk egy olyan „vezetőt”, amely mindkét oldal felett áll. Félreértés ne essék: Nem az Európai Unióra gondoltam. S még csak nem is az Egyesült Államokra. De még csak nem is Oroszországra. Mert ennek a „vezetőnek” hierarchikusan kell magasabb rendűnek lennie. S mivel ilyen ország a világban egyelőre nem létezik, így egyetlen lehetséges út látszódik számunkra…

De erről most még korai lenne beszéljünk. Mert jelenleg egyetlen feladatunk van: Felismerni, hogy testvérháborúnk „eredménye” csakis a totális lelki-szellemi pusztulás, s ez által végső megsemmisülésünk lehet. Tehát, amennyiben mint magyar nemzet, nem kívánunk végleg eltörlődni a Föld színéről, úgy elsődlegesen e háborút kell befejezzük egymással. Nem kibékülnünk kell, nem együttéreznünk, nem megbocsátanunk, hanem egyszerűen „csak” abbahagynunk. Ez azt jelenti, hogy „Igen, pofán vághatnám a másikat, és igen, ez még jogos is lehetne, de mégsem vágom pofán.”. Ez voltaképp ilyen egyszerű. Le kell mondanunk igazságszolgáltatási, vagy bosszúállási vágyunkról. Kölcsönösen, minden magyarnak. Ugyanis csak így győzhetünk, s ráadásul ez által így mindkét fél kölcsönösen egyszerre győzhet.

S ezután végre megtörténhetne a következő óriási lépés, amire évszázadok óta várunk: Megláthatnánk végre, hogy kik is vagyunk valójában? Mi is a valódi helyzetünk? Mi is a valódi közös érdekünk? Mi az, ami ezt az érdeket szolgálja? Mi az, ami épp hogy szembemegy ezen érdekkel? És mit is kellene tennünk ebben a helyzetben? És vajon hogyan kellene tegyük ezt? Kik az igaz barátaink a világban? S kik a valódi ellenségeink?

Nos ezek a kérdések mindaddig megválaszolatlanok maradnak számunkra, amíg a feltétel nélküli, önkéntes, és kölcsönös „fegyverletételre” sor nem kerül. Mindaddig hiába okoskodunk, hiába hisszük azt, hogy mi igenis tudjuk a válaszokat… mert ez nem igaz. Amíg egymást marjuk, addig nem lehetséges sem a valódi ön-reflexió, sem a valódi helyzet-észlelés. Addig nincs más, csak vakság, süketség, és kreált hamis elméletek…