A valódi értelmiségi réteg hiányáról…

2023 tavaszán történt, hogy lelőttek egy farkast hazánk területén, és az ügyből médiabotrány lett. Arra hívom a Kedves Olvasómat, hogy vizsgáljuk meg az esetet egy olyan szemszögből, amelyből eddig még senki sem tette!

 Nyilván sokan rámutattak bizonyos létező, ténylegesen jelen lévő problémákra az eset kapcsán. Ilyen például a vadon élő állatok kiszorítottsága, a vadászat olykor súlyos illegalitásba torkollása, a természeti értékek pusztítása, a korrupció térhódítása, vagy az emberek súlyosan lepusztult szociális helyzetére. És még sorolhatnánk.

Ez mind érthető, azonban most következik az, amiről eddig senki sem beszélt, pedig ez a fenti eset tökéletesen láthatóvá tette számunkra:

Nevezetesen, hogy TÚL SOK a túlfeszült lényeglátó és a hamis realista az emberek között! Ellenben gyakorlatilag TELJESEN HIÁNYZIK a lényeglátó realista lét-karaktere!

Egyszerűen mondva: Túl sok azoknak a száma, akik eleve tévesen ítélik meg a valóságot, illetve, amennyiben esetleg mégis helyesen látnák azt, de a gyakorlati, előremutató megoldás felé már képtelenek elindulni. Viszont elenyésző azoknak a számra, akik egyrészt mélységeiben átlátják a teljes valóságot, másrészt a lehetőségekhez mérten képesek is elindulni egy konstruktív megoldás irányába. Félreértés ne essék: A jobboldalon és a baloldalon is ugyanaz a helyzet!

Nem kell két diploma és három nyelvvizsga ahhoz, hogy az ember lássa, hogy ami most a világban zajlik, az ROSSZ! Ezt „bárki” láthatja. S persze bűnbakokat is azonnal tudunk találni, mert hiszen mi magunk tökéletesen jók vagyunk, csak a többiek a rosszak. Bár nem teljesen értem, hogy ha mindenki azt mondja, hogy „Csak én vagyok egyedül jó, és mindenki más rossz!”, akkor mégis miként volna lehetséges az igazság irányába mozdulni…

Természetesen sokan vannak, akik már „megoldási javaslatokkal” is élnek, ezek azonban többnyire nem nevezhetőek túlzottan konstruktívaknak, és most nagyon finoman fogalmaztam… Ennek oka, hogy VALÓDI MEGOLDÁSOKAT találni mindig roppantul nehéz, fárasztó, és munka-igényes. Ráadásul kőkemény ön-reflexiót, ön-kritikát is követel, ugyanis a munka során bizony mindig azzal szembesülünk, hogy a megoldások irányába mutató változásnak önmagunkkal kellene kezdődnie.

Vajon megvan-e bennünk a tudás, az elszántság, a bátorság, az alázat arra, hogy odaszenteljük értékes Élet-Időnket annak a borzasztóan fáradságos munkának, amelynek (feltéve, hogy jól végezzük) talán eredménye lehet egy szebb és jobb világot hozó konstrukció megszületése… Ugyanis lehet, hogy erre a munkára egy egész életet kell szánni. Mert rombolni, semmit sem tenni, vagy másokra mutogatni mindig nagyon könnyű. Neked magadnak felelősséget vállalni, önmagaddal szembenézni, tudást szerezni, alázatot gyakorolni, megóvni, dolgozni, építeni, teremteni mindig nagyon nehéz és fáradtságos. S persze mondhatod, hogy Te nem vagy hajlandó erre, de ha Te nem, akkor vajon ki…?! Nekem mindig Bethlen Gábor szavai jutnak eszembe:

„Nem mindig lehet megtenni, amit kell. De mindig meg kell tenni, amit lehet.”

Igen: Egy ország életében az egyik leges-legfontosabb dolog, hogy MEGBÍZHATÓ és FELELŐS ÉRTELMISÉGI RÉTEGGEL rendelkezzen. Az ő feladatuk, hogy emberfeletti erőket mozgósítsanak annak érdekében, hogy bölcs és előrelátó módon gondolkodjanak arról, hogyan is kéne cselekedni például a gazdasági, pénzügyi, demográfiai, szociológiai, egészségügyi, oktatásügyi, stb. kérdések tekintetében. Az értelmiségi rétegnek olyannak kell lennie, aki működőképes javaslatokat tud bemutatni a népnemzet érdekében, és amely javaslatok rendre megvalósíthatók, valamint üdvösek a népnemzet számára rövid -és hosszútávon is.

Amennyiben viszont egy országban ilyen értelmiségi réteg nem található, úgy a népnemzet óriási bajba kerül. Egyrészt ugyanis neki kell az olyan kérdésekről gondolkodnia, ami egyébként nem az ő dolga. Másrészt pedig azonnal a hamis kifosztók karmai közt találja magát; hiszen rögvest jelentkeznek azok a gazemberek, akik jó szándékú értelmiséginek adják el magukat, de a valóságban a legkevésbé sem azok!

S végül zárásképpen szeretném még egy fontos problémára felhívni a figyelmet: Nevezetesen, a konzervatív és a progresszív erők óriási tévedésére. Mert mi emberek oly’ könnyen betagozódunk az egyik vagy másik zászló alá, miközben nem vesszük észre, hogy mi történik valójában: Egyszerűen kivágja az Élet Fáját az „Igen-Nem” hamis ideológiai vitáinak ostoba fűrész-húzogatásával a konzervatív jobboldal és a progresszív baloldal.

„Vágjuk ki!” – üvölti a baloldal.

„Ne vágjuk ki!” – tajtékzik a jobboldal.

Veszekednek a fa alatt, de nem veszik észre, hogy közben mindannyian a friss sarjakon, és éledő magoncokon taposnak…

Kollektív emberi tapasztalat, hogy a jelen valósággal szembenézni és megbékélni csak úgy lehet, ha ismerem és elfogadom a valódi múltam. Ha kell, bűnbánatot gyakorlok, ha kell, megbocsátok. Csak ezután tudok egyenes gerinccel beleállni a jelen igazságába. Ha erre valami miatt nem vagyok képes, akkor két lehetőségem van: 1.: Visszarohanok egy letűnt múltba, ahol még minden jó volt szerintem. 2.: Előrerohanok egy még nem létező jövőbe, ahol egy jobb életet remélek.

Mindkét verzió hibás működés, mivel mindkettő kimenekülés a jelenből, és egy olyan „világba” utazok, amely gyakorlatilag már/még nem létezik. Mindkettő egy légüres tér, egy olyan fiktív hely, ahol még/már nincs Létezés. A Semmibe megy mindkettő. Egyik sincs benne a valós jelenben. Ennek alapvető oka, hogy nem vagyok képes bátran szembenézni azzal a múlttal, amelynek köszönhetően most itt vagyok. Így nyilvánvalóan nem leszek képes érzékelni a realitást sem, tehát a jelen valósággal elvesztem minden kapcsolatom.

Mindez azért izgalmas számomra, mert a mai világban szétnézve abszolút ez az aktuális jelen helyzet. Globálisan is, és itt Magyarországon is. Mert vannak a progresszívak és a konzervatívak, és a két tábor irdatlan erővel csap össze egymással. A közös bennük éppen az, hogy egyikük sem képes beleállni a jelen valóságba. A progresszívak Mars-béli űr-kolóniák nem létező jövőképeinek álomvilágában élnek, a konzervatívak pedig egy letűnt, nosztalgikus, régi kosztümökkel tarkított történelmi korba képzelik önmaguk. Mindkettő hibás megközelítés, mivel blokkolja a valódi önazonosság és fejlődés lehetőségét. S ezek után persze, hogy nem értik meg egymást; persze, hogy háború zajlik közöttük.

A progresszívaknak azt kéne megérteniük, hogy nem érdemes erőltetetten, a múltat végképp eltörölve sürgetni valamit, ami még nem időszerű, nem átgondolt, nem megalapozott. A konzervatívoknak pedig üdvös volna belátniuk, hogy a regresszió nem ad lehetőséget a múltbéli traumák feldolgozására, hanem csak „beleragaszt” egy nosztalgikus, kényelmes, de hamis létérzésbe. A feladat az volna, hogy mindkét csoport sokkal nagyobb bátorságot mutasson, és hagyjon fel a múltba, illetve a jövőbe való esztelen meneküléssel. Ha ez a két csoport belátná mindezt, akkor lenne esélye megérkezniük a jelen valóságba, ahol valószínűleg örömmel ismernének egymásra: Rájönnének, hogy valójában ugyanazt akarjuk, csak mindketten gyávák és lusták voltunk eddig arra, hogy azt éljük, ami most van: A Jelen Életet!

Szóval lenne munka bőven! Egyelőre még elképzelni is nehéz, hogy nézhetne ki egy olyan értelmiségi létkarakter, akire hazánknak oly’ nagy szüksége volna… Mindenesetre az biztos, hogy tudásra és bátorságra lesz szükség, hogy szembenézzünk valós önmagunkkal és valós helyzetünkkel, így lényeglátó realista módjára megtegyük azt, amit kell, és amire lehetőség nyílik. Mindezzel nyilvánvalóan már nem egy hamis jövőben, illetve nosztalgikus múltban ácsingóznánk, hanem itt és most tudnánk tenni a dolgunk nap, mint nap – A nemzetközösség valódi érdekeinek megfelelően.