VIDÉK kontra VÁROS

A világ összes országában, így Magyarországon is, a legnagyobb probléma a vidék-város mesterségesen kreált kettőséből származik. Hiszen végső soron egy országon belül nincs olyan, hogy ez a vidék, ez pedig a város. Hanem csak a haza együttes „teste” létezik, amely magába foglal minden egyes négyzetcentimétert, minden élő és élettelen teremtménnyel együtt. Ennek ellenére mégis létrejött a fenti megosztottság, a maga végzetes következményeivel.

Definíciós tétel, hogy ha egy természetes egységet megbontok, és kettéválasztom, úgy azonnal életre keltek egy ellentétpárt (polarizáció), és ezzel beindítok egy szembenállási folyamatot: Melyik az erősebb, melyik az uralkodó, melyik élvez elsőbbséget, stb. Mindennek eredményeképp ma azt tapasztalhatjuk, hogy amint létrehoztuk a vidék-város kettősséget, abban a pillanatban megjelent egy bizonyos energia-elszívó folyamat: Az ország természeti környezetéből, illetve átvitt értelemben magából a földből megindult az erő kiszivattyúzása.

Ez azt jelenti, hogy a föld (vidék) felől megindult az energia távozása, a városok irányába történő elszívási folyamattal. Tehát a vidék-város kettősségből a város lett az erősebb: Ő szippantja el az erőt a nála gyengébbnek bizonyuló vidéktől.

A nagy kérdés azonban, hogy vajon hol keletkezett pontosan ez a „Fekete Lyuk”, amely mindent magába szív? Én azt látom, hogy ezt a pontot mindenképpen hazánkon kívülre kell helyezzük. Nézzük meg, mire alapozom ezt az állításom!

Az tisztán látható, hogy a földből kivett erő először a falvak és más települések rendszerén keresztül szalad a nagyvárosok, s legfőképpen Budapest felé. Ez az energiaáramlás néhol olyan gyorsan zajlik, hogy a legtöbb falun egyszerűen keresztülszalad. Ennek eredményeképp az adott faluban élő és ott gazdálkodó népesség azt tapasztalja, hogy minél többet dolgozik, annál szegényebb lesz, s munkájának semmilyen gyümölcsét nem élvezheti. Itt nem csak a nyersanyagok és erőforrások kiszippantásáról kell beszéljünk, hanem az „ember-anyag” kiszippantásáról is. Méghozzá nem csak mint munkaerő és fogyasztó, hanem mint szellemi erőforrás is, hiszen a nagyvárosok magukba szippantják azokat az okos és tehetséges embereket, akik országunk legkülönbözőbb pontjain jöttek a világra.

Legelőször tehát mindenképp országunk belső megosztottságának, a város-vidék ellentétpárnak kellett megszületnie. Valószínű, hogy ezt eleve megalapozta egy olyan elképzelés, miszerint a fejlődés és a jövő csakis a városokban, illetve azok által képzelhető el (modernizáció), így tehát le kell szeparálni őket a vidékről, valamint minden erőt beléjük kell pumpálni az ún. „fejlődés” érdekében.

Ennek legelső jeleit már az Árpád-Ház letűnésével (1301.) is fel lehet fedezni, amely egy hosszadalmas folyamat eredményeképpen a Kiegyezéssel (1867.) vált igazán teljessé. A város-vidék kettősség, valamint az ezzel meginduló pusztulás kialakulásához azért kellett ennyi idő (közel 600 év!), mert teljesen egyértelmű módon a népnemzet ösztönösen ellenállt mindennek: A magyarság természetes immunrendszere még működésképes volt! A kommunista diktatúra által történő paraszti társadalom felszámolása (1948-1961.) a végső kegyelemdöfést volt hivatott megadni, ám ez a „döfés” még mind a mai napig nem ment tökéletesen végbe: Él nemzet e hazán!

Tapasztalható tehát a vidék folyamatos elszegényítése anyagi, szellemi, és lelki értelemben is, mivel a nagyvárosok minden „erőt” magukba szívnak. Ráadásul nem az történik, hogy a város valamiképp át-transzformálja a felszívott energiát, majd annak egy részét jótékonyan visszajuttatja a vidék irányába, hanem egy folyamatos, megállás nélküli erő-lecsapolásnak lehetünk tanúi. Az, hogy az ún. vidék még egyáltalán életben van, semmi másnak nem tudható be, mint a vidéki ember valahol titkon megmaradt utolsó szellemi-lelki morzsácskáinak, valamint a Jóisten azon kegyelmének, miszerint a Természet minden esztelen pusztítás és kizsákmányolás ellenére is tartja még magát valamiféleképpen. Mindez persze nem jogosít fel minket arra, hogy megnyugodva kényelmesen hátradőljünk a karosszékünkben. Nem élhetünk vissza sem az emberek, sem a természeti létezők türelmével.

A nagyvárosok tehát mindent magukba szippantanak, a vidék irányába pedig vissza semmit sem adnak. Ugyanakkor azt láthatjuk, hogy végül városaink is szintén egyre lepusztultabbá válnak. Nyilvánvaló, hogy a városoktól valami felettük álló entitás szívja tovább az összegyűjtött energiákat, hiszen ha nem így történne, akkor most minden városunk a legtökéletesebb egészség és nagyság állapotában tündökölne. Legfőképp Budapestet nézve tapasztalható az iszonyú mértékű lezüllöttség: Emberi roncsok, mocsok és fertő mindenütt. Az energia-elszívás folyamata valóban nem áll meg fővárosunknál, hanem tovább szippantódik kifelé az országból.

Egyelőre ezt a kétségkívül a Kárpát-medencén kívül elhelyezkedő Fekete Lyukat ne próbáljuk lokalizálni, hanem elsőre érjük be annyival, hogy megpróbáljuk elképzelni ezt a rendkívül komplex folyamatot. Az egész helyzet legnagyobb nehézsége ugyanis abban rejlik, hogy mi magyarok abszolút nem egyformán érzékeljük mindezt. Vannak ugyanis, akik számára ez az energia-áramlási folyamat éltető, s vannak, akik számára pusztító hatással bír. Ez nem egyszerűen a gonosz pénzemberek zsarnoksága a jóságos szegények felett. A helyzetet óriási hiba lenne ennyivel elintézni.

Tapasztalati tény, hogy a mindent kiszippantó Fekete Lyuk fraktálszerűen tömöríti a begyűjteni kívánt energiákat. A Kárpát-medence földjének erői nagyjából egyenletesen oszlanak el, ám ezek először kis falvak formájában tömörülnek, majd adódnak össze a községek, városok, nagyvárosok szerveződési szintjein. Így a földből származó energia több lépcsőfokon át kerül határainkon kívülre, s mi emberek mindig egy-egy tömörülési gócpontnál tudunk e kiszaladó energiaáramból egy-egy falatot kiszakítani magunknak: Minél intenzívebb és nagyobb csomóponton állunk, annál nagyobbat tudunk harapni. Ez persze alapvetően hibás és helytelen stratégia, hiszen nekünk nem az lenne a feladatunk, hogy az éppen kifelé áramló, elrabolt energiákból mi magunk is leraboljunk egy nyalábot. Hanem az, hogy felismerjük ezt az áramlást, amely hazánk pusztulását vonja maga után.

Ám sajnos a legtöbb magyar ember fel sem ismeri mindezt, ha pedig mégis felismeri, akkor panaszkodásba, bűnbak-keresésbe, vagy totális depresszióba süllyedve egyszerűen csak áldozatként éli meg az egész folyamatot. A tisztán látó, ugyanakkor felelősen cselekvő magyar ember fehér hollóként jelentkezik hazánkban, és sajnos épp emiatt is szorul azonnal perifériára. Így a mindent passzívan elszenvedő áldozatok tömegei mellett mindössze egyetlen réteg tűnik még fel a láthatáron: Ez pedig az ún. kollaboráns.

Nagyon fontos kiemelnem, hogy kollaboránsnak lenni lehet nagyon jó szándékkal is. A legtöbb ilyen személy ugyanis abba a hazugságba van belecsalva, hogy egy nemesnek látszódó, hasznos és szép munkáért cserébe majd sok pénzt kap „gazdáitól”, akik olyan illúziót keltenek, miszerint ez a jól megérdemelt fizetség valami titokzatos helyről származik, egyfajta ajándékként. Nem vesszük észre, hogy fizetségünk a saját hazánk és nemzetünk lecsapolt energiáiból ered, és ez a fizetség aszerint tud nagyra nőni, hogy mi mennyire tudjuk munkánkkal elősegíteni ezt a lecsapolási folyamatot.

Ezek az emberek alapvetően talán a családjaik, gyermekeik érdekében, valóban jó szándékkal, tudtukon kívül kollaborálnak. De persze vannak olyanok is, akik gátlástalan cinizmussal, saját hazájuk és nemzetük iránt érzett megvetésüket kifejezésre juttatva, mintegy röhögve szolgáltatják ki szülőföldjük valamennyi energiáját.

Számunkra most a legfontosabb tanulság abban rejlik, hogy észrevesszük az egész folyamat tarthatatlanságát. Minden értelemmel szembe megy, hogy hazánkra egyfajta feneketlen kútként tekintsünk, amelyből vég nélkül engedhetjük kiszivattyúzni az éltető forrás minden cseppjét. S mindez származik tehát egyfajta vidék-város megosztottságból, amellyel megjelenik egy torz alá-fölé rendeltség, és amely a belső erőforrásaink kiszivattyúzását eredményezi.

Végezetül azonban próbáljunk meg arról elgondolkozni, hogy mi lenne szükséges a dolgok jó irányba való elmozdulásához? Én most itt két gondolatot szeretnék kiemelni a Kedves Olvasóm számára:

1.

A vidék-város kettőssége helyett az egységre van szükségünk anyagi és szellemi-lelki tekintetben is. Eszerint a hazánk teljes területe (és persze a rajta élő népnemzet is!) egységes és egyenrangú, nincsenek előnyt élvező részek. Ettől még persze minden lokalitásnak meg lehet a saját különlegessége: A városok lehetnek egyfajta szellemi műhelyek, a falvak pedig élelemtermelők, ám ezek kölcsönös együttműködésben, egymás kölcsönös szolgálatában álljanak. Az egységnek olyan értelemben is meg kell születnie, hogy a nemzet testét adó népnemzet egységgel szolgálja saját hazáját: Ez azt jelenti, hogy tevőlegesen hozzájárul ahhoz, hogy a földből származó energiák helyben maradjanak, helyben legyenek felhasználva. Végül nekünk embereknek nem felhasználni kellene a földünktől kapott energiákat. Igazából nem is tudjuk „felhasználni” ezeket. Helyette részesei tudunk lenni saját energia-áramlásunknak épp úgy, mint ahogy a fű, amelyet az őz legel le, vagy az őz, akit farkas fal fel, vagy a farkas, akiből fű növekszik, mikor elnyeli őt az enyészet. Tudom, ez így túlságosan is romantikusnak tűnhet, azonban be kell lássuk, hogy a több milliárd éve fennálló Létezés során egyelőre nem sikerült ennél jobbat kitalálni.

2.

A jelenlegi energiaáramlás iránya az ellentétre kell forduljon. Tehát nem a földből kell kivenni az erőt, hanem épp fordítva, oda kell visszatáplálni azt! Ez úgy valósulhat meg, hogy a föld adományait felhasználó városok olyan módon alakítsák át a kapott nyers-erőt, hogy azok megsokszorozódva térjenek vissza forrásukhoz. Feltételezhetjük ugyanis, hogy a városok, mint tényleges szellemi műhelyek, kizárólag abból a célból születnek meg, hogy a saját hazájuk és nemzetük talapzatából eredő energiákat átalakítva, hatványozott formában terítsék újra szét az ország teljes területén. Ezzel valódi gyarapodást mutatva, ugyanakkor nem kilépve a „gondos gazda” jóságos szerepköréből. Ilyen módon tehát nem csupán passzív részesei lehetünk hazánk energia-folyamatainak, hanem aktív teremtő részeseivé is válhatunk. Emberi nagyságunkat arra tudjuk fordítani, hogy az őz vagy a farkas lehetőségein felülemelkedve képessé váljunk hozzáadni valami saját teremtett értéket szeretett szülőhazánkhoz. Azt hiszem, belátható, hogy ez végül mindenképp valamiféle lelki többlet kell legyen. Anyagi síkon egy idő után megáll a fejlődés. Talán szellemi dimenziókban is adódik végül egyfajta határ. De a lélek fejlődésének, emelkedésének nincs határa. Mindig lehetünk egyre szeretet-teljesebbek, egyre jóságosabbak, és gyakorolhatjuk egyre magasabb szinteken az Ingyen Kegyelmet. Tudom, hogy ez már a végzetes elmebaj jeleiként értelmezhető egyes személyek számára, azonban megint csak azt tudom felhozni mentségemre, hogy egyelőre nem sikerült ennél jobbat kitalálni.

Végül el kell gondolkozzunk, merrefelé kívánunk továbbmenni…