Fontos számomra a tisztán látás. Lássunk hát tisztán az úgynevezett „önellátás” témakörében is! Hosszú évek munkája, hogy megszületett ez az írás, amelyet most szeretettel ajánlok a Kedves Olvasó megtisztelő figyelmébe.
Nem, nem egy fotelben ülve akarom megmondani. Persze tudom, ki vagyok én, hogy itt okoskodjak… De végül a személyem lényegtelen. A lényeg az üzenet tartalmában rejlik. Erről pedig mindenki elgondolkozhat úgy, ahogy neki tetszik.
Vágjunk hát bele!
Divatos téma most az úgynevezett „önellátás”. Azért írom, hogy úgynevezett, mert teljesen önkényes már maga a fogalom is. Az „önellátás” gyakorlatilag szó szerint annyit jelent, hogy „önmagam ellátása”. Úgy, mint, ahogy az egészséges felnőtt ember ellátja magát, szemben például a kisgyermekkel, aki ellátásra szorul. De ma, itt a 21. században az önellátás kapott egy újabb jelentésréteget, így valami olyasmit is megjelöl, hogy valaki nem a különféle szolgáltató üzemegységekből látja el magát javakkal, hanem azokat közvetlenül maga állítja elő. Magyarul mondva, például maga termeszti a krumplit, és nem a szupermarketben veszi. És mindehhez választ egy úgynevezett természetközeli életmódot, hiszen elég nehéz volna krumplit termeszteni mondjuk a budapesti Könyves Kálmán körúton.
Ebben a pillanatban már fel is robban a beszédtér, és beindul a narratívák háborúja. Megjelennek a gonosz természet-pusztító városlakók, és az agyalágyult zöldek, akik vissza akarnak térni az őskorba. Merthogy körülbelül így nyilatkozik egymásról az a két csoport, amely az úgynevezett „önellátás” kérdése körül kibontakozni látszik. Itt összecsap az ész és a szív, az idiotizmus és az okosság, a jó és a rossz, a független és a függő, a szabadság és a rabság, az ipari és a háztáji, a zöld és nemzöld, a vidéki és a városi, a természetes és a mesterséges, a nemzeti és a globális, az egészséges és az egészségtelen, és még hosszasan sorolhatnánk… Valóban egyfajta vulkánként tör fel az a lefojtott feszültség, amelynek már évszázadokkal korábban megágyaztak, és gondosan lezártak – Legalábbis ezt hitték… De ez a vulkán most kitört, és tüzes lávaként csapódik szét. Emberek és embercsoportok gyilkolják egymást a fenti ellentétpárok mentén, miközben nem veszik észre azt az egyetlen egy kulcspontot, amely az egész kirobbanó krízis valódi oka.
Sokan úgy vélik, hogy az „önellátás” lényege a természetben való létmód, a szolgáltató-függetlenség, és az ökológiai jellegű gazdálkodás saját fogyasztás céljából. Miközben ez nem ok, hanem okozat! Csupán az eredménye valami sokkal fontosabbnak. Mert az, amit ma sokan „önellátásnak” neveznek, és ahová visszatérni vágynak, valami totálisan más lényegen alapult. Lényege valójában a Szakralitás: Az Isteni Rendben történő létmód, amely a Teremtett Világ, vagyis az Anyatermészet struktúráihoz való teljes igazodás. Ahogy Fent, úgy Lent. Függetlenül politikától, gazdaságtól, de még az egyháztól is.
Tehát! És itt jön a lényeg:
Azt a létmódot, amit ma önellátónak neveznek, NEM A FIZIKAI SÍK alapozta meg. Tehát nem a természetes életmód és gazdálkodás a kiindulópontja, hanem a Szakralitás, vagyis az a fajta lelki-szellemi állapot, amely a mai emberben már szinte homeopátiás mennyiségben sem fedezhető fel. Hiszen mindig a lelki-szellemi háttér teremti meg a fizikai körülményeket, és sosem fordítva! És ez a tétel vízválasztó lehet az egész téma további tárgyalása során!
Azok, akik ma az önellátók, vagy másik divatos szóval címkézve a „vidéken újrakezdők” csoportjába tartoznak, abban a tévedésben élnek, hogy ha leköltöznek például egy tanyára (vagy mondok még divatosabbat: jurtába!), és elkezdenek maguknak például krumplit termeszteni, akkor kitör a boldogság és a világbéke. A szomorú tények azt mutatják, hogy végtelenül sok a bukás. És ez a bukás nem azért van, mert olyan hülyék vagyunk, hogy nem tudunk krumplit termeszteni. Hanem alapvetően azért van, mert már hiányzik belőlünk az a fajta lelkiség-szellemiség, amely lehetővé tenné a Szakralitást. Némi játékossággal azt mondhatnánk, hogy aki szeretne valahová visszatérni, az először ne tanyát, hanem bibliát vegyen! S nyilván ez most tényleg csak egy szófordulat a részemről, de valóban mélyen illene elgondolkozzunk arról, hogy az a lelki-szellemi állapot, amelyben az átlag 21. századi ember tartózkodik, vajon lehetővé teszi-e számára azt a fajta természetes létmódot, amelyet éppen hogy a Szakrális szemlélet alapozott meg.
Persze megjelenik a pénz használatának kérdésköre is. Valóságos mocskolódás megy akörül, hogy kell-e a pénz az önellátó élethez. Cinikusan röhögnek azokon, akik pénzt mernek használni, miközben önellátó életmódot próbálnak folytatni. Emezek pedig mintha szégyellnék és titkolnák, hogy mégis van valami Forint-bevételük. Aztán olyanok is vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy először jó kapitalista módjára sok pénzt keresnek, hogy ezzel majd megalapozzák a természet lágy ölén történő békés és társadalomtól elzárt életüket. Miközben elfelejtettük, hogy a pénz létrejöttének egyedüli és végső oka az, hogy mentesítse az embert a létmunkától, amely a Szakralitásba kapcsolja. Hogy többé ne kelljen közvetlenül megdolgozz a kenyérért – Vedd meg inkább pénzért az ipari termelésből! Amíg az ember hajlandó volt elvégezni saját létmunkáját, és amíg megőrizte szeretet-közösségeinek, és természetes környezetének az épségét, addig a pénz létre-hívására semmilyen tér sem kínálkozhatott. A pénz megjelenésére akkor nyílt lehetőség, amikor az ember feladni vágyta addigi létmunkáját, megingott hite a szeretet-közösségeiben, és egy laza vállrándítással lemondott a természeti környezet óvásáról.
Millió példát tudnék sorolni, amely igazolja, hogy sajnos valóban ez a Szakrális Alap az, ami hiányzik nekünk. Legelőször is erőfeszítéseket kellene talán tenni ahhoz, hogy legalább megcélozzuk az Isteni Rend Útját. Függetlenül attól, hogy városban élünk. De hát nem ez történik… Mert ma, amikor a családfő hazaérkezik a munkából, akkor nem az történik, hogy lelkét megtisztítva feláll az asztal végén, és mélységesen átszellemülve elmondja az asztali áldást, melyet felesége és gyermekei néma keggyel követve, együttes szeretettel valósággal megszentelik a kapott ételt. Hanem az történik, hogy vitatkozva, pletykálkodva, rendezetlen összevisszaságban zabálnak mértéktelenül, már ha egyáltalán még van olyan, hogy együtt étkezik egy család… Hát az alkímia éppen erről szólna: Átlényegíteni a rosszat jóvá… Tudom, hogy ma már csak egy ostoba babonás fordulat, de nem véletlenül mondja a magyar a kenyérre, hogy Krisztus Teste… Ha én megszentelem az ételt, akkor az táplálni, éltetni fog engem. Nem pedig megbetegíteni. De ennek az alapja a valóságban még mindig a lelki-szellemi talapzat, a Szakralitás. Nem pedig a bio-élelmi-szar…
Természetesen mindezzel nem azt akarom mondani, hogy felesleges lenne az abbeli törekvés, hogy a természetben éljünk, és tiszta élelmet fogyasszunk. De aki nem látja, hogy hiányzik a fent tárgyalt lelki-szellemi talapzat, az nagyon nagyot fog bukni, amikor arroganciával telve tanyába, vagy jurtába költözik. Én ma úgy látom, hogy az első lépés igenis az kellene legyen mindannyiunk számára, hogy felépítsünk magunknak egy valódi lelki-szellemi talapzatot. Erre az útra rá lehet lépni akkor is, ha valaki még most éppen városban lakik, és a boltban veszi a párizsit. Szándék és erőfeszítés kérdése. Munka kérdése. Kőkemény munka kérdése. Most ebben az írásban nem szeretném elkezdeni kifejteni, hogy miként lehet lelki-szellemi talapzatot építeni: Ez mindenkinek legyen önálló feladat a saját külső és belső lehetősége szerint. De ennek az alapozásnak el kell indulnia, különben a természetbe kiköltözve rád szakad, és agyonnyom majd a valóság: Hogy nincs meg ez az alapod! Sietve megnyugtatlak: Valamilyen mértékben így is, úgy is rád fog szakadni. De legalább már nem nyom agyon. Mondjuk nem nyomorít le, csak lesántít egy időre. Ez is nagy eredmény már.
Remélem feltűnt mindenkinek, hogy következetesen egyfajta visszatérésről beszélek. Ma Magyarországon gyakorlatilag a népesség 99,9%-a úgymond városias létmódot folytat. Vigyázat: Az utolsó putris faluban élő Jóska bácsi is városias létmódot követ, csak épp szerényebb pénzügyi és infrastrukturális háttérrel, mint mondjuk az a fővárosi globalista, aki multi-cégnél informatikus és új építésű lakóparkban lakik. Ilyen téren semmi különbség nincs vidéki vagy városi között. Mert ma Magyarországon gyakorlatilag már senki sem folytat Szakrális létmódot. Legfeljebb erre törekvők lehetnek. De a teljes szakralitásban való életet az én meglátásom szerint egyelőre nem sokan valósították meg eddig. Ez fel lett számolva az elmúlt évszázadokban, óriási egyetértésben. Merthogy bizony óriási egyetértés volt ebben minden ország, minden politika, minden ideológia, és minden egyház között. Hogy miért, az legyen házi feladat mindenkinek.
Lassan a végére érek írásomnak, és talán felmerül a kérdés, hogy tehát akkor végül mégiscsak az lesz a végső megoldás, hogy ki kell költözni az erdőbe és krumplit kell termeszteni? Mielőtt erre választ keresnénk, szeretnék felvetni egy gondolatot: Vajon lehetséges-e az, hogy a városi létmódban maradva tökéletesen illeszkedjünk az Isteni Rendhez, a Teremtett Világhoz, az Anyatermészet struktúráihoz? Én azt gondolom, hogy ha létezne olyan modern technológia, amely alkotna nekünk egy olyan várost, illetve ipart, ami nemhogy rombolja, hanem inkább javítja a Természetes Környezetet, akkor én örömmel megszavaznám a működtetését. Mert akkor miért ne? De sajnos az elmúlt évszázadok éppen arról tanúskodnak, hogy minél „fejlettebb” a technológia, annál nagyobb mértékű a pusztítást, amit a Természetes Környezetben véghez visz. Legfeljebb egyre kevésbé látványos, mint például az elektromos autó esetében. De tényleg, legyen már ez is házi feladat, és számoljuk már ki, hogy vajon melyik követel nagyobb áldozatot, melyik végez több pusztítást a Természeti Környezetben, mondjuk 50 év alatt: Egy 1200-as lada, vagy a legújabb elektromos tesla…? Csak úgy kérdezem… Szóval visszatérve: A törvényszerűség sajnos az, hogy minél modernebb egy technológia, annál nagyobb a rombolás, melyet okoz. Ezért hát valószínűleg sosem lesz olyan város, sosem lesz olyan ipar, amely ne pusztítaná a Természetet. Magyarul ez azt jelenti, hogy a város és az ipar mindig de-szakrális marad. A Szakralitás választásához innentől fogva csak egyetlen út vezet. Ezt pedig már tudjuk, hogy micsoda. De ami még sokkal fontosabb: Vissza kell találjunk nem csak önmagunkhoz, hanem egymáshoz is! A Szakralitásban megvalósuló lelkiség-szellemiség nem tűri az elszigetelődést. Vissza kell találjunk egymáshoz, újra kell teremtsük a szétvert szeretet-közösségeinket! Amíg Te minden más embert gyűlölve „kimenekülsz” a Természetbe, addig olyan messze állsz a Szakralitástól, hogy messzebb már nem is lehetnél.
Nos, azt hiszem, hogy ezek azok a kérdések, amelyekhez szükséges a bátorság, hogy őszintén szembe nézzünk velük. Sok erőt és kitartást kívánok ehhez mindannyiunknak!