Kié a föld?
Erre az egyszerűnek tűnő, ám valójában rendkívül nehéz kérdésre kétségkívül sokféle választ lehetne adni, és adtak is a 20. század során. Ma, a 21. században javarészt azt mondanánk talán, hogy a föld azé, aki megvette.
Tegyük fel tehát újra a kérdést: Kié a föld?
Nos, az én válaszom az, hogy igazából senkié.
Magyarország azok közé az országok közé tartozott, ahol viszonylag későn, csak a Kiegyezéssel (1867.) került a föld a tulajdonolható, és így adás-vétel tárgyává tehető javak közé. A föld ilyen módon történő minőségváltását ma tapsolva üdvözölni szokás, mivel hogy végre-valahára kikerült a zsarnok uralkodóréteg kezéből, és a szegényember számára is birtokolhatóvá vált. A félreértések elkerülése végett jobb tisztázni, hogy amíg Magyarország a Szent Korona jogrendje szerint működött (gyakorlatilag Mátyás haláláig, 1490-ig), addig a magyar föld nem képezhetett tulajdont, tehát nem tulajdonolta sem király, sem nemes, sem senki más. Az egyetlen „tulajdonos”, ha így tetszik, akkor az a Szent Korona volt, amely nyilvánvalóan annak a szellemiségnek a szimbolikáját formálja meg, miszerint a föld (úgy is, mint Föld) egy hierarchikusan az ember felett álló szakrális létező, ilyen formán az ember legfeljebb gazdálkodni tudhat rajta, de csakis a jó gazda gondosságával!
Ez a hozzáállás azonban végleg nullázódott, amikor 1867-től a föld kikerült eme jogrendből, és az egyszerű tulajdontárgyak szintjére süllyedt: Innentől fogva úgy lehet adni-venni, mint egy ócska kalapot. A józan gondolkodású ember számára ez kizárólag őrült ötletként értelmeződhet. Mint ahogy őrült ötletként értelmezték az amerikai őslakosok is, amikor az 1492-ben kezdetét vevő agresszív invázió során azzal szembesültek, a nyugat-európai ember számára a föld nem egyéb, mint meghódítható, uralható, tulajdonolható holmi. Mert míg a nyugat-európai ember úgy vélte, hogy az emberé a föld, addig az amerikai őslakosok számára evidencia volt, hogy ez épp fordítva van: A földé az ember. Én azt gondolom, hogy nekünk, magyaroknak még valamennyire átérezhető az amerikai őslakosok ezen szemléletmódja, ugyanakkor meglehetősen kevés rokonlelket találhatunk Európában, mivel viszonylag kevés az olyan ország, amelyik legalább 1000 éve folyamatosan egyetlen meghatározott területet tekint hazájának, és sem többet, sem kevesebbet.
Tehát Magyarországon ilyen változások mentek végbe, és ezzel az ember lakhatási lehetőségei pénz-kérdéssé váltak. Amennyiben olyan szellemiség ural egy országot, miszerint a föld nem tulajdon, hanem élettér, ahol a jó gazda gondosságával működni Istentől kapott joga mindenkinek, aki e földön (földből) született, akkor nem beszélhetnénk például hajléktalan-kérdésről sem. Ma Magyarország egy kb. 10 ezer négyzetkilométeres terület, amelyen ma kb. 10 millió magyar ember él. Ez azt jelenti, hogy alanyi jogon minden egyes emberre juthatna 1 hektár földterület. Ebbe nyilván bele tartozna az újszülött csecsemő, és a 99 éves aggastyán is. Ma persze nem ilyen jellegű elosztást élünk. Hazánk területének minimum 2/3-án profittermelés zajlik csupán, tehát nem az életnek, hanem a pénz-csinálásnak a színteréül szolgál. Nyilván mondhatnánk, hogy ezzel tudjuk üzemeltetni gazdaságunkat, ettől pörög a GDP, azonban azt is le kell szögezzük, hogy ezzel egyrészt kiszorítjuk természetes életteréből a népnemzetet (a természeti létezőkről már nem is beszélve!), másrészt pedig a földet olyan használat alá vontuk, amely totálisan szembemegy mindennel, amit a „jó gazda gondossága” jelentene.
Szóval maradt számunkra kb. az ország 1/3-a, amely valamiféle életteret jelenthetne, ám természetesen ezen földterület is a piac részét képzi. Ez egyszerűen annyit jelent, hogy ha van pénzed, akkor tudsz magadnak telket/házat venni, ha nincs, akkor mehetsz a fenébe. Akkor is, ha magyar emberként születtél erre a magyar földre. Itt persze feltétlen szükséges kiemeljem, hogy ez nem aktuálpolitikai kérdés. Ez a helyzet 1867-től adott Magyarországon, a nagyvilág más, „fejlett” országaiban pedig már sokkal régebb óta. Én ebben az írásomban arra szeretnék rávilágítani, hogy mennyire abszurd az egész „modern” világműködésünk, amely úgy gondolkozik, hogy Te, aki megszülettél például Mucsaröcsögén, nem alapíthatsz családot, és nem építhetsz nekik házat a szülőföldeden addig, amíg valakitől nem vásárolsz meg egy darab telket hozzá. Érdekes kérdés persze, hogy vajon ki és mikor döntötte el, hogy az adott teleknek hol legyenek a határai, mekkora legyen az értéke, és ki legyen a tulajdonosa. Ez nyilván csak költői kérdés, mivel ez néhányszor már megváltozott az aktuális hatalom intézkedése jóvoltából. Nyilván ma úgy tűnik számunkra, hogy ingatlanunkkal egyedül mi magunk rendelkezhetünk, de azért nem árt emlékezni arra, hogy a történelem során már néhányszor érte kellemetlen meglepetés a hozzánk hasonlóan biztos tudattal rendelkező honfitársainkat.
Visszatérve tehát: Ha nincs pénzed, akkor nem lesz saját otthonod. Ezt a problémát „modern” világunk az albérlet lehetőségével kívánta láthatatlanná tenni. Ha utána néznénk, hogy ma Magyarországon hány magyar ember kényszerű saját otthon híján albérletezni, akkor valószínűleg ijesztően nagy számot kapnánk. A cinikusok persze bizonyára erre is mondanának valami frappáns viccet, amivel agyonüthetik a helyzet súlyosságát, azonban jó volna látni, hogy az egész albérletezés mögött a valódi élettér radikális leszűkülése áll, ami éppen a föld tulajdontárggyá válásával teljesedett ki. A fentebb kifejtett Szent Korona Jogrend szerinti 1 hektár/fő élettér-arányból mára már semmi sem érvényesül. Vegyük észre, hogy a mai magyar ember számára NINCS alanyi jogon járó élettér, és ez a folyamat éppen 1867-től indulva teljesedett ki a föld adásvétellé történő lezüllesztésével! Szegény Vörösmarty Mihály 1836-ban még abban a tudatban írta meg a Szózatot, hogy Magyarország egy olyan hely, ami alanyi jogon jelent életteret a magyar embernek, és ez a lehetőség egyedülálló módon csak itt adatik meg, hiszen ez az a föld, ahol megszületünk, élünk, s meghalunk. Talán a költő szerencséje, hogy fiatalon, 1855-ben magához szólította a Teremtő, így nem kellett átélnie azt az iszonyú fájdalmat, amit az a szörnyű csalódás okozhatott volna neki, miszerint immár a magyar föld sem garancia arra, hogy magyar embernek otthona legyen.
Hogy mi a megoldás? Valódi megoldás az nincs. Nyilvánvaló, hogy a Szent Korona jogrendjét visszaállítani nem lehetséges. Gondoljunk csak bele, vajon mekkora háború robbanna ki, ha Magyarország megszüntetné a föld tulajdonlását és adásvételét, és egy elvont tényezőre, a Szent Koronára szállna hazánk minden egyes négyzetcentimétere? Egyfajta megoldás felé talán oly módon tudhatnánk elindulni, hogy az állam minél nagyobb területeket vásárolna vissza a globális tőkétől, valamint a globális tőkét szolgáló magánszemélytől, és újra magyar élettérként adná hozzá a nemzet testéhez. Mindazonáltal nyilván ennek a megvalósítása is milliárd akadályba ütközik, amely akadályokat elhárítani, kikerülni, kijátszani felfoghatatlan mértékű szellemi-lelki készültséget kíván meg tőlünk. S talán végre mondjuk ki: Ezt sajnos a mai demokratikus jogrend nem hogy nem teszi lehetővé, hanem tűzzel-vassal üldözi is. Így hát minden egyes lépés, amely a fenti föld-kérdés kibogozására irányul, súlyos felhördülést vált ki a nyugatias modernitásban élő liberális demokrata világból. Ironikus módon sokszor épp azokból a magyar emberekből is, akiket eme föld-kérdés negatív hatásai a legnagyobb mértékben sújtanak.