Author

Juhász Attila

Nem biztos, hogy minden felnőtt valójában fel-nőtt…

E rövid kis tanulmányban arra hívom Kedves Olvasómat, hogy megvizsgáljuk a felnőtté válás lehetőségeit: Hogyan is válunk valóban felnövekedett emberré…? Mert hiszen úgy gondolom, hogy nem kell sokáig bizonygatnom az alábbi állításomat: „Nem biztos, hogy minden felnőtt valóban felnőtt!”. Minden nő találkozott már olyan felnőttnek látszódó férfival, akiről kiderült, hogy belül valójában csak egy hisztis kisfiú. És minden férfi találkozott már olyan felnőttnek látszódó nővel, akiről kiderült, hogy belül valójában csak egy nyafogó kislány.

Az embernek erre a gyermeki mivoltára azonban nem mindig derül fény. A legtöbbször könnyen elfedhető a lelki-szellemi felnövekvés hiánya pénzzel és/vagy hatalommal. Ugyan ki gondolná egy milliárdos cég vezérigazgatójáról, akinek felesége, három gyermeke, nagy háza, és szép autója van, hogy valójában belül még csak egy tizenéves kisfiú… Mert a „lebukás” akkor történik meg, amikor valami miatt összedől az élete: Például, amikor bejelenti a felesége, hogy válni akar… Amikor egy ilyen férfinak szétesik az élete, és kiderül, hogy semmi sem igaz, amit amúgy evidenciaként kezelt, akkor valóban nyilvánvalóvá válik, hogy egy megszeppent és cselekvésképtelen fiúcska csücsül a komoly, öltönyös úriember helyén. Ma ezt nevezik „életközépi válság”-nak, mert általában a 30-as, 40-es, 50-es életévünkre tartjuk jellemzőnek ezt a valóban hatalmas krízist. Amit azonban sokan elfelejtenek kiemelni, hogy a helyzet nem azért tragikus, mert fizikai-anyagi átrendeződés következik be. Hanem azért, mert fény derül arra, hogy az egész eddigi életét külső elvárások, megfelelések, kényszerek hatása alatt rendezte be. Mert hiányzott belőle a valóban saját döntés, amelynek alapja a felelősségvállalás lett volna. Mert az ember valójában sosem volt sem önálló, sem pedig szabad. Hiszen nem történt meg a felnőtté válás: Mélyen belül gyermeki létben ragadt.

Ezen a ponton nagyon fontos, hogy áttekintsük az ember életének fejlődési menetét az önállóság, a függetlenség, és a felelősségvállalás szempontjaiból. Számtalan hagyományos és modern nézet közös metszeteként én is 7 éves periódusokban fogom mérni az emberi élet különböző szakaszait.

0-7 éves kor:

Az emberi élet úgy szerveződik, hogy gyermekkorban még nem vagyunk sem önállóak, sem pedig szabadok. Megszületésünktől kezdve nagyjából 7 éves korunkig a környezetünk gondoskodására vagyunk rászorulva. Nem tudjuk ellátni magunkat, nem tudunk reálisan ítélni, helyesen dönteni, és felelősséget vállalni. Így végül minden felelősséget a környezetünk vállal fel helyettünk, és ez nagyon-nagyon rendben van.

7-14 éves kor:

Körülbelül 7 éves korunktól, ahogy elkezdjük iskoláinkat, fokozatosan egyre több feladatot ró ránk a külső környezetünk. Különböző kötelességeink lesznek, tehát felelősséggel terhelnek meg minket. Megtanulunk ezeknek megfelelni, hiszen a társadalom ebbe présel bele minket. Nekünk pedig gyermekek révén nincs is más lehetőségünk, mint szófogadónak lenni, és megfelelni eme külső elváráshalmaznak. Akármilyen szörnyűnek is hangzik, végső soron mindannyiunkkal ez történik. Így leszünk jó gyerekek, jó tanulók. Hisszük, hogy ha így teszünk, akkor majd jó felnőtté válunk, és a társadalom jó élettel jutalmaz meg minket. Bízunk abban, hogy ha azt az utat járjuk, amit kijelöltek nekünk, akkor ez elvezet minket egy boldog élethez. Hogy lesz pénzünk, otthonunk, házastársunk, gyerekeink. Hogy hasznos és megbecsült tagjai leszünk a közösségnek, és minden rendben lesz. Nyilván ezen a ponton valóban óriási felelőssége van a mindenkori felnőtt társadalomnak, hogy ezek az ígéretek milyen szinten igazak, és hogy milyen mértékben képesek megvalósulni a gyakorlatban? Magyarul, hogy a gyermekek felé irányuló társadalmi elvárások a szakadék szélére, vagy egy üdvös jövőbe vezetik-e a népnemzetet? De ennek a kérdésnek a megválaszolása nem célja ennek a tanulmánynak…

14-21 éves kor:

Nos, ezen a ponton kellene eljönnie annak a periódusnak, amit ma a legtöbb ember gyakorlatilag kihagy az életéből. Ez nem más, mint a kamaszkor. A kamaszkor, vagy más néven serdülőkor, amelyet én most 14-től 21 évig datálok, azért rendkívüli fontosságú, mert ekkor volna időszerű önmagunk felfedezésének, saját önállóságunk kialakításának, valamint az önmagunkért történő felelősségvállalás megszületésének. Ebben az időszakban heves tűzzel kutatjuk az igazságot, illetve az ehhez vezető utat. Itt már nem vagyunk képesek kérdés nélkül elfogadni a „fentről” érkező utasításokat; utána kell járjunk, hogy helyénvalók-e? Mindent megkérdőjelezünk, és mindent próbára teszünk. Csak azt vagyunk hajlandóak elfogadni, ami kiállta az igazság próbáját. Tanítókat, mestereket követünk, majd csalódunk bennük, és újakat keresünk. Majd ezekben is csalódunk, s így hosszú próbák sora után végül eljutunk önmagunkig, ahol már mi vagyunk saját magunk mesterei. Próbára tesszük önmagunkat is, különböző kihívások elé állítjuk magunkat, szembenézünk a félelmeinkkel: Elkezdjük felfedezni valódi erőnket! Ebben a hét esztendőben az a feladatunk, hogy vágyainkat követve megtapasztaljuk az élet minden örömét és fájdalmát. Ezerszer kudarcot valljunk, és ezerszer felálljunk. Tanulásban, munkában, barátságban, szerelemben. Megtapasztaljuk saját férfi vagy női mivoltunkat, és felfedezzük az ellenkező nemet minden tekintetben. Mindenből levonva a tanulságokat, és saját hasznunkra fordítva fejlődni, érni, növekedni, erősödni, okosodni. Nem hagyni, hogy megkeserítsenek a fájdalmak, hanem menni előre a vágyaink felé. Ezzel kialakulnak saját kontúrjaink. Megtanulunk kiállni magunkért, ugyanakkor megtanulunk ezért felelősséget is vállalni. Hiszen itt már nem hivatkozhatunk másokra. Nem mondhatjuk azt, hogy azért csináljuk, mert megmondták nekünk. Összességében tehát egy olyan perszóna kialakulása a tét, amely egyrészt megtanulja megtalálni önmagát a társadalmi kihívások közepette, ugyanakkor ezt nem „betagozódással” teszi, hanem markánsan őrizve a kialakított saját önálló identitását. Óriási bátorság kell mindehhez, hiszen csak úgy tudunk saját önálló identitást építeni, ha teljes mértékben szembemegyünk saját gyermeki mivoltunkkal: A függőséggel, az irányítottsággal, és a felelőtlenséggel. Végül a lelkünk legmélyére merülünk le, itt találjuk meg erőnket és kincsünket, és ezzel törekszünk felelősen kiállni a világ elé!

21-28 éves kor:

Ha minden megtörténik a maga idejében, akkor 21 éves korunkra már tudjuk, kik is vagyunk valójában. Teljes értékű ifjú felnőttként igaz lelkünk sugallatára alapozva rálépünk arra az útra, amelyről úgy érezzük, hogy megszólít minket. Ez az út már nem az önmagunk felfedezéséről vagy az igazságkeresésről szól, hanem a hasznos munkáról: Olyan hivatást kínál, amely elégedettséggel tölt el bennünket. Fontos kiemelnem, hogy amennyiben a kamaszkort helyesen megélve valóban felnövekedtünk nagyjából 21 éves korunkra, úgy akkor már megfelelő belső tartásunk van arra nézve, hogy ne törjük meg saját gerincünket külső nyomások, manipulációk, vagy hamis ígéretek hatására. Hanem e helyett egy olyan hivatást/küldetést választunk, amelyre tiszta szívből IGEN-t tudunk mondani, és amelyben 100%-ban meg tudunk maradni saját ön-azonosságunkban, amely ön-azonosság nyilvánvalóan a kamaszkori önismereti út eredménye. Mindez természetesen nem csak a hivatás, hanem a házastárs megválasztására is épp úgy érvényes!

Itt rögtön meg is kell állnom. Mert ezzel el is érkeztünk oda, hogy miért is van mai világunkban ennyi meghasonlott, élete közepe táján válságba jutott férfi és nő. Éppen azért, mert nem élte meg valóban a saját kamaszkorát, hanem gyermeki létben ragadt, és ebből a gyermeki, külső elvárásoknak megfelelni vágyó tudatállapotból hozta meg a hivatás és a házasság kijelölésére vonatkozó döntéseket. Pontosabban szólva, nem is történt valódi döntés az életében, hiszen a környezeti mintákat és elvárásokat követve „sodródott bele” hivatásába vagy házasságába.

Ezt persze nyilvánvalóan senki sem ismerné be. Mindenki úgy nyilatkozna, hogy ő maga igenis saját felnőtt döntésből kifolyólag rendezte be életét, és mélységes felháborodással fogadná, ha ezt bárki meg merné kérdőjelezni. A 21. századi média is arra erősít rá, hogy te igenis szabad vagy, megérdemled, és megteheted. Azt sugallja, hogy ha az általa felkínált kellékeket birtokoljuk, akkor valóban szabad felnőtt emberré leszünk. Ezt két szinten teszi: Fizikai szinten felkínálja számunkra a vonzó testet, a divatos ruhát, a menő kocsit, a modern lakást, és a trendi állást, a vele járó sok-sok pénzzel együtt. Szellemi szinten pedig azokat az üdvösséget ígérő ideológiákat, amiket ma leginkább a „woke” hívószó alatt találhatunk meg. A lelki szintre nincs üzenete a médiának; erről mélyen hallgat! Hiszen, ha elkezdenénk komolyan törődni a saját lelkünkkel, akkor rá kellene döbbenjünk, hogy belül valójában gyermekek maradtunk, meg sem éltük a kamaszkorunkat, így tehát hiába minden külsőség, mert bizony nem vagyunk igazi felnőttek – Végig külső megfelelésben voltunk! Zárójelben megjegyzem, hogy a média persze nem kockáztatja meg annak lehetőségét, hogy a lelki dimenziót kiengedi a felügyelete alól. Itt olyan hamis spirituális, ezoterikus tartalmakat ajánl fel nekünk, amelyek látszólag a lélekkel foglalkoznak, ám valójában csupán egyfajta vonzó látszattevékenységgel fedik le valódi lelki mélységünket.

Nos, amikor 30-40-50 évesen valami miatt összedől az ember élete, akkor rádöbben, hogy a lelkéről bizony megfeledkezett! Szembesül azzal, hogy a nagyon menőnek és felnőttesnek látszódó élete valójában illúzió, mivel azt végül csak gyermeki fejjel tákolta össze a környezete elvárásainak megfelelően. Így bizony óriási szenvedések árán, 30-40-50 évesen kezdi utólag bepótolni kihagyott kamaszkorát: Ekkor kezdi el felfedezni az önálló életet, és az igazságot kereső utat. Teljesen érthető módon kezd el ekkor csajozni vagy pasizni, vág bele extrém hobbikba, és lázad az egész világ ellen. Így történik, hogy a 40-es vezérigazgatónk lerúgja lábáról méregdrága krokodilbőr-cipőjét, és mezítláb rohangálva ismerkedik a különféle alternatív szubkultúrák világával. Ő ekkor kezd majd gurukat hajkurászni, a végső igazságot kutatva. Megváltozik a pénzhez való viszonya: Mivel lázadásban van, így ha azelőtt sok pénze volt, akkor ezúttal kevés pénze lesz, míg ha azelőtt kevés pénze volt, akkor most majd „csakazértis” megmutatja, hogy mire is képes: Például saját vállalkozást indít ettől a kamasz-lelkesedéstől fűtve. Számtalan fájdalmat és örömöt megélve, vágyaitól hajtva, az igazságot keresve végül ő is eljut oda, ahová ideális esetben akár 21 évesen is eljuthatott volna. Ám akárhogy is számolom, ez azt jelenti, hogy nagyjából 20 évet elcsúszott az élete. Szándékosan írtam így, hogy „elcsúszott”. Mert mondhatnánk úgy is, hogy 20 évet elveszített, de ez nem volna igaz. Ha megnézzük, akkor a valóságban az történt, hogy a kamaszkor eljövetele megkésett 20 esztendővel. Ám ez idő alatt természetesen nem igazi gyermekként, a mezőn szaladgálva, piros-pöttyös labdával a kezében töltötte el ezt a 20 évet, hanem egyfajta hamis, felnőttet imitáló létállapotban próbált megfelelni az időszerű aktuális elvárásoknak. Hiszen a társadalom nem engedi meg nekünk, hogy nyugodtan maradjunk csak valódi gyermekek ameddig szeretnénk. Nem! Helyette beleprésel minket a munkavállalásba, a családalapításba, és egy csomó külső elváráson alapuló felelősségvállalásba. A társadalmat sajnos nem érdekli, hogy megéltük-e a valódi kamaszkorunkat, vagy sem. Zárójelben persze az a kérdés is felmerülhet, hogy a társadalomnak vajon érdekében állhat-e az, hogy mi egy gyermeki létállapotban ragadva 30-40-50 évesen is szorgalmas, szófogadó, rendes gyerekként arra törekszünk, hogy megfelelhessünk az ő számára… Nos, ez a tanulmány most erre sem kíván választ adni, azon viszont elgondolkozhatunk, hogy vajon mennyiben lenne más a világunk akkor, ha minden ember az életéveivel azonos ütemben vállalná saját fejlődési ciklusait?

Vajon milyen hely lenne akár csak Magyarország, ha minden magyar gyermek annak rendje-módja szerint becsülettel végigjárná a kamaszkor rögös útját, és a lelke mélyét megjárt, ott erejére és kincsére talált, valódi ön-azonosságot birtokló, igaz, felelős, valódi felnőtt férfiként és nőként sorakoznának fel…? S majd huszonéves ifjúként ezzel a szellemi-lelki talapzattal, saját, önálló, valódi döntésből kifolyólag vállalnának hivatást, és házastársi elköteleződést…?

Facebook
Mi a Tudás, a Tanulás, és a Tanítás?

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!”, vagyis nem elég a felszínt kapargatni; Le kell menni a dolgok leges-legmélyére akkor is, ha ez nagy áldozattal jár! Így van ez akkor is, amikor az oktatási rendszeren szeretnénk javítani valamit.

A jelenségek világában járva számtalan dologból láthatjuk: Nagy a baj a közoktatásban! De ami igazán nagy baj, hogy mindenki csak ezeket a jelenségeket próbálja kiküszöbölni, teljesen eredménytelenül. Mert amint a földbe ütnek az egyik felszínen lévő jelenséget, egy másik lyukon máris előbújik egy újabb. Mint abban az ostoba vakond-csapkodós játékban…

Tudni kell, hogy minden rendszernek van egy felépülési módja, és ez pedig a következő: Nyilván a felszínen látható dolgok csupán jelenségek, amelyek mind az adott rendszer működéséből fakadnak. Azonban a működést sincs értelme hibáztatni, ugyanis az mind az adott rendszer szerveződési formájából adódik. S végül, fájdalom, de ezt a szervezetet sincs értelme „szerelni”. Mert ezt mindig az értékrend hozza létre. Ez minden rendszernek tehát az alapja: AZ ÉRTÉKREND!

Úgy gondolom, hogy amikor közoktatásról beszélünk, akkor az alábbi három kérdésnek az értékrend-mentén történő meghatározásával kellene kezdenünk:

– Mi a Tudás?

– Mi a Tanulás?

– Mi a Tanítás?

Ebben a három kérdésben kell először tisztázni értékrendünket. Én az alábbi megállapításokra jutottam:

1.

Tudás:

A Tudás egy olyan tapasztalat, amelyet integrált, így békénk van vele. Tudás csakis az lehet, amely releváns az adott ember számára, és amely jótékony hatással van őrá is, és a környezetére is.

 

Tehát:

– Tapasztalat, vagyis közvetlen megélhető folyamatok eredménye.

– Békénk, nyugalmunk van vele, vagyis fel tudjuk vállalni. Nincs düh, harag, sértettség, stb.

– Releváns és jótékony, vagyis felelősen használható, így építeni lehet rá.

Ezzel szemben mai világunkban, így nyilván a közoktatásban is, mire cserélték le a Tudást? Az információra. Információ, vagyis hír, amelyet nem kell integrálni, valamint teljesen mindegy, hogy releváns-e az adott egyén számára. Akár ártó hatása is lehet.

Tehát:

– Nem saját élmény, forrása kétséges, tartalma ellenőrizhetetlen, így hamis is lehet.

– Nem integrálható, így a béke-nyugalom helyett inkább csak feszültséget, zavart okozhat.

– Sokszor irreleváns, haszontalan, és romboló. Nincs mögötte felelősség, és építeni sem lehet rá.

2.

Tanulás:

A Tanulás mindig saját vágyból eredő, tapasztalatszerzés útján történő teljes átalakulása önvalónknak. Az elsajátítás után mások leszünk, mint előtte voltunk: Jobbak leszünk általa.

Tehát:

– Saját lelkesedésből fakad, és ez adja az erőt a tanulási folyamatokhoz.

– Folyamatok átélése, amely teljes lényünk totális átalakulását jelenti: Óriási lét-munkát jelent.

– Jobbak leszünk, legfőképp Emberi értelemben. Ősi vágy ez, egyfajta törekvés az Isten felé.

Ezzel szemben mai világunkban, így nyilván a közoktatásban is, mire cserélték le a Tanulást? Egy bizonytalan forrásból eredő, közvetítőn keresztül történő, passzív információ befogadásra. Csupán agyi-memorizálás történik. Így olyan információkat is képesek vagyunk tárolni, amelyek pusztítók vagy irrelevánsak. Mindez sokszor az egyén akarata ellenére kell végbemenjen.

Tehát:

– Nincs saját lelkesedés, így erő sincs a folyamathoz: Kiszolgáltatottságot okozhat.

– Csak passzív információ-beengedés zajlik; Egyetlen feladat, hogy a lélek szűrőjét kikapcsoljuk.

– Semmivel sem leszünk jobbak – Emberi értelemben egész biztosan nem.

3.

Tanítás:

Az önmagunkban rejlő Tudást közvetítjük azáltal, hogy őszintén és kendőzetlenül feltárjuk, megmutatjuk önmagunkat azok számára, akik ezt kérik. Lehet mindössze jó példával elől járva is Tanítani, ám ez sosem lehet erőszakos jellegű.

Tehát:

– A Tudás a Tanítóból (az emberből) fakad, Emberségében rejlik, ezért hiteles.

– Uralkodás a saját hajlamai felett: Emberi Úton rendkívüli előrehaladottság.

– Erőszakmentes, elfogadó, bátorító, segítő.

Ezzel szemben mai világunkban, így nyilván a közoktatásban is, mire cserélték le a Tanítást? Az információ passzív továbbításra. A „tanító” médium, ill. közvetítő szerepe: A hatalom által meghatározott információs csomagot adja le a diákságnak, kötelező jelleggel. Saját Embersége teljesen irreleváns, sőt, akár rossz ember is lehet.

Tehát:

– Csak átjátszó-állomásként, médiumként funkcionál. A leadott információkért nincs felelőssége.

– Embersége nem vesz részt a folyamatban. Csupán lecserélhető eszköz, a folyamat ellenőre.

– Kötelessége teljesíteni feladatát, ezért sokszor erőszakot kell alkalmaznia ennek érdekében.

Összegzés:

A Tudás, a Tanulás, és a Tanítás ilyen módon történt lecserélése egy olyan oktatási rendszert eredményezett, amely a nyugatias modernitásra épülő globális kapitalizmus számára nevel jóhiszemű fogyasztót, és olcsó munkaerőt. A mai oktatási rendszer arra szoktatja az újonnan felnövekvő nemzedéket, hogy kéretlenül, mérlegelés nélkül képes legyen befogadni bármilyen külső médiumtól származó, ellenőrizhetetlen információt, amely információt a hatalom tematizál számukra. Ez által irányítható, befolyásolható társadalmat kapunk, amely érdek szerint formálható, mozgatható. Hiába kerül be a rendszerbe egy-egy jó szándékú, becsületes, igaz lelkű Tanító: A rendszer maga nem fog megváltozni ettől, és végül bedarálja azokat, akik nem felelnek meg benne.

Nyilvánvalóan ember-ellenes, és élet-ellenes. Ám ezen változtatni kizárólag akkor lehetséges, ha lemegyünk egészen a rendszer értékrend-alapjáig. Amennyiben sikerülne az értékrendek válságán felülkerekedni, úgy rengeteg munkával bár, de képesek lehetnénk egy más rendszert is teremteni. Mindenki döntse el maga, milyen értékrendet kíván követni a fenti három, a közoktatást alapjaiban meghatározó tényezőt tekintve!

Facebook
Mese a Szarvasról és a Félelemről

Mese a Szarvasról és a Félelemről

by Juhász Attila

Ahol csobogó patak rajzolt kacskaringós határvonalat a sűrű erdő és a virágillatú mező között, ahol minden reggel friss harmat borította a fűszálakat, ahol minden este aranyszínűre festette a lenyugvó Nap a hatalmas fák fényes-szürke törzsét, ott élt a Szarvas.

Tiszta, tökéletes egyensúlyban élt, emelt fővel hordozva hatalmas agancs-koronáját. Minden reggel felébredt már a Nap kelte előtt, és bátor-örömmel nézett a lassan előbújó Égi Óriás arcába, tisztelettel üdvözölve őt. Hagyta, hogy tért hódító sugarai lágyan beterítsék, áldást borítva rá arra a napra. Ezután lesétált a kristálytiszta, jéghideg patakhoz, és ivott belőle. Üdén, éberen, élénken kezdte hát a reggelt.

Így indult minden napja, és ezzel a tiszta, áldott tudattal töltötte el egészen addig, míg szerény otthonában nyugovóra nem hajtotta fejét. Így indult ez a mai reggel is. Azonban ez a nap más volt, mint a többi. Ezen a napon olyasmi történt, ami eddig még sosem: Találkozott a Félelemmel.

A Szarvas persze nem tudhatta, de a Félelem valójában a Világot járta, és híveket gyűjtött magának, hogy aztán ezek hűségesen táplálják, növeljék őt – Mert a Félelem azt szerette, ha minél többen etetik, és így minél nagyobbra hízhat. Bár, amikor a Szarvassal találkozott, még nem voltak hívei, ezért kicsi volt, és igen éhes.

A Szarvas épp kilépett a patak menti fák közül, s megállt a szélesen elterülő mező szélén, hogy ott majd megreggelizzék, amikor megszólította őt a Félelem.

Jó reggelt! – köszönt nyájasan a Félelem. – Te ki vagy?

Jó reggelt Neked is! – köszöntötte viszont méltóságteljesen a Szarvas. – Én a Szarvas vagyok. Hát Te ki vagy?

Engem úgy hívnak, hogy Biztonság. – hazudta a Félelem. – Azért vagyok, hogy biztonságot, védelmet nyújtsak mindenki számára.

Nemes munka. Jó szerencsét hozzá! – válaszolt a Szarvas, és kicsit továbblépett, hogy megkezdje reggelijét, s ezzel a társalgást lezártnak tekintette.

Bizonyára neked is szükséged van biztonságra és védelemre. Hiszen a vadon veszélyes; bármikor rád támadhat egy gyilkos-farkas, és akkor veszélyben az életed! Esetleg tarthatnál magad mellett valami fegyveres őrző-védőt, aki vigyáz rád…

Nem érzem magam fenyegetve senki által. – felelte kissé kimérten a Szarvas. – Ugyanakkor nem vagyok naiv. Pontosan tudom, hogy bármikor rám támadhat egy ragadozó, ám nincs értelme, hogy előre aggódjak vagy rettegjek: Hiszen lehet, hogy soha életemben nem támad rám senki sem. Én nyugodt békével élek, s amikor mégis szükséges, akkor használom erős lábaim, és éles agancsom: Drága az életem. De előre nem aggódok, őrző-védőre pedig semmi szükségem nincs: Csak annak van szüksége rá, aki fél. Bennem viszont nincsen félelem.

E kétségtelenül helytálló és tiszta okfejtés hallva a Félelem egy pillanatra meglepődött, de gyorsan feltalálta magát. Nagy önbizalma volt arra, hogy racionális magyarázattal élve végül elérje célját.

Tisztában vagy azzal, hogy naponta hány állatot ragadnak el különféle gyilkos vadak?! – váltott tehát kicsit keményebb hangnemre.

Nem vagyok sem tudatlan, sem vak. – emelte fel fejét a Szarvas. – Tökéletesen tisztán látom, mi történik a Világban. Ez azonban semmit sem változtat azon, hogy én önmagam miként érezzek a fenti kérdéssel kapcsolatban. És igen, pontosan tudom, hogy szörnyű dolgok esnek meg másokkal. – folytatta gyorsan a Szarvas, mert látta, hogy a Félelem újabb érvet kíván felhozni a saját igazára. – Azonban minden élőlény felelős a saját sorsáért; Valamint az Élet természetes rendje, hogy nem élhet mindenki örökké. Szükség van egyfajta szelektálódásra, különben az állatok elkorcsosulnának, beteggé válnának, és leselejteződnének a fajok. Az én fajom azért nem selejteződik le, mert mi edzőpartnernek tekintjük a ragadozókat, akik karban tartják izmainkat. Én személy szerint tulajdonképpen még hálás is vagyok nekik.

Apropó, betegség! – ragadta meg az alkalmat a Félelem. – Ha véletlenül megbetegednél, akkor mi lenne veled?! Akkor aztán védtelenné válnál, és kiszolgáltatottá! Szükséged volna valamiféle szervezetre, amely gondoskodik rólad, hogy betegség, vagy öregség idején se kerülj veszélybe!

Döbbenetes a szűklátókörűséged! – válaszolt emelt hangon, s némileg dühösen a Szarvas. – Amit te betegségnek nevezel, az nem más, mint egy iránytű az Életben, ami azt jelzi számunkra, hogy nem jó felé tartunk, vagy valamit helytelenül csinálunk. De olyan is előfordul, hogy afféle próbát, vagy beavatást kapunk, és ez némileg levesz minket a lábunkról, s gyengélkedünk egy picit. Ám ilyenkor minden élőlény bölcsen visszavonul hajlékába, befelé figyel, és engedi, hogy a folyamatok szépen nyugodtan megtörténjenek. Majd újult erővel, százszor szebben, százszor fényesebben kezdenek neki az „új” életnek. És mielőtt bármit is mondanál, az időskor miatt se izgulok. Szépen éltem, elégedett vagyok mindennel. Elmegyek, amikor elszólít a Halál. Addig is, még öreg napjaimban szívesen tanítom az Élet bölcsességeire unokáimat, és a családom meleg, szeretetteljes körében töltöm majd napjaimat. Semmi szükségem nincs semmiféle „rendszerre”, amely majd kitalál nekem dolgokat!

A párbeszéd kezdett elfajulni. A Félelem végső kétségbeesésében utolsó „fegyveréhez” nyúlt.

Na jó, látom, hajthatatlanul makacs vagy! – vágott vissza sértődötten. – Azonban fogadjunk, hogy egy dologra még nem gondoltál! Mi lesz akkor, ha valami okból kifolyólag nem lesz fű, s nem lesz mit egyél? Akkor mit csinálsz majd? Éhen fogsz halni! Ezért a legjobban teszed, ha megbízol valakit, hogy oldja meg számodra az élelem kérdését az év 365 napján: Irtsa ki az erdőt, és mindenhol termesszen füvet számodra, majd óriási kő-raktárakba halmozza fel, és adja el neked… Mondjuk, adj egy fényes kavicsot minden öl fűért! – fűzte tovább a szót a Félelem, aki teljesen fellelkesült a hosszú monológ alatt. – Fényes kavicsod pedig onnét lesz, hogy elapasztod a patakot, és egész nap túrod értük a medrét az agancsoddal. Lehet, hogy így sokat kell majd dolgoznod, ám óriási biztonságban leszel, hiszen mindig kaphatsz a kavicsokért cserébe füvet. Ezzel békében, és nyugalomban élhetsz majd örökké!

Ezzel az egyértelműen nevetséges spekulációval azonban már túl messzire ment.

Óriási ostobaságokat hordasz össze! – dobbantott most már erővel a Szarvas. – Én nap, mint nap tapasztalom, hogy a Természet JÓSÁGOS, és mindig ad annyi élelmet, amennyi éppen szükséges. Valamint az az Ősi Tudás, amit az Idők Kezdete óta hordozunk, tökéletesen alkalmassá tesz minket arra, hogy mindig megtalálhassuk a számunkra legjobb táplálékot. A Természetben élve, vele együttműködve még soha életemben nem tapasztaltam éhezést. Holmi alaptalan rettegés miatt erdőket kiirtani, patakokat elapasztani: Ez bűn a Természettel szemben, és az ilyen bűnösök bizony éhezni és szenvedni fognak, legyen bármennyi fényes kavicsuk is. Sőt, hiszem, hogy minél több fényes kavicsot gyűjtenek össze, annál inkább szenvednek majd. Ostoba, aki nem látja az Élet JÓSÁGÁT, és kiszolgáltatja önmagát mindenféle idegen uraknak csak azért, hogy látszólagos biztonságot vásároljon tőlük. Mert az IGAZSÁG az, hogy az Élet JÓ, és aki azt mondja, hogy ROSSZ, az egyszerűen csak fél az Élettől. S ezen félelméből kifolyólag eladja önmagát hamis uraknak, akik abból élnek, hogy ő fél. Éppen ezért ezeknek az uraknak sosem lesz érdekükben biztonságot és békét nyújtaniuk; helyette alattomosan csak a félelmet növelik az élőlények szívében.

De hát… – védekezett volna kétségbeesetten a Félelem.

Hallgass! – ágaskodott két hátsó lábára dühösen a Szarvas. – Mert most már azt is tudom, hogy ki vagy! A te valódi neved: Félelem! Átlátok rajtad! Felettem nincs hatalmad! Hordd el magad innét, mert ebben a Világban nincs helyed, és ha legközelebb találkozunk, el kell pusztítsalak téged!

Ezzel a Félelem hanyatt-homlok elmenekült a Szarvastól, akinek Szelleme, Lelke, és Teste olyannyira tiszta és erős volt, hogy nem bírta behálózni, hívévé tenni. Szégyenszemre futamodott hát meg, és járta tovább a nagy világot. Most már tudta, hogy a Szarvassal soha többé nem akar találkozni…

Útja végtelenül hosszúnak tűnt, s már-már úgy érezte, hogy sosem talál magának egyetlen hívet sem, aki táplálhatná őt. Végső elkeseredésében, szinte az utolsó pillanatban történt, hogy egy fagyos, sötét éjszakán összetalálkozott egy számára alkalmasnak tűnő áldozattal: Az Emberrel.

Facebook

Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap a felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmaz. Honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi. Elfogad Tájékoztató