Ahol csobogó patak rajzolt kacskaringós határvonalat a sűrű erdő és a virágillatú mező között, ahol minden reggel friss harmat borította a fűszálakat, ahol minden este aranyszínűre festette a lenyugvó Nap a hatalmas fák fényes-szürke törzsét, ott élt a Szarvas.
Tiszta, tökéletes egyensúlyban élt, emelt fővel hordozva hatalmas agancs-koronáját. Minden reggel felébredt már a Nap kelte előtt, és bátor-örömmel nézett a lassan előbújó Égi Óriás arcába, tisztelettel üdvözölve őt. Hagyta, hogy tért hódító sugarai lágyan beterítsék, áldást borítva rá arra a napra. Ezután lesétált a kristálytiszta, jéghideg patakhoz, és ivott belőle. Üdén, éberen, élénken kezdte hát a reggelt.
Így indult minden napja, és ezzel a tiszta, áldott tudattal töltötte el egészen addig, míg szerény otthonában nyugovóra nem hajtotta fejét. Így indult ez a mai reggel is. Azonban ez a nap más volt, mint a többi. Ezen a napon olyasmi történt, ami eddig még sosem: Találkozott a Félelemmel.
A Szarvas persze nem tudhatta, de a Félelem valójában a Világot járta, és híveket gyűjtött magának, hogy aztán ezek hűségesen táplálják, növeljék őt – Mert a Félelem azt szerette, ha minél többen etetik, és így minél nagyobbra hízhat. Bár, amikor a Szarvassal találkozott, még nem voltak hívei, ezért kicsi volt, és igen éhes.
A Szarvas épp kilépett a patak menti fák közül, s megállt a szélesen elterülő mező szélén, hogy ott majd megreggelizzék, amikor megszólította őt a Félelem.
– Jó reggelt! – köszönt nyájasan a Félelem. – Te ki vagy?
– Jó reggelt Neked is! – köszöntötte viszont méltóságteljesen a Szarvas. – Én a Szarvas vagyok. Hát Te ki vagy?
– Engem úgy hívnak, hogy Biztonság. – hazudta a Félelem. – Azért vagyok, hogy biztonságot, védelmet nyújtsak mindenki számára.
– Nemes munka. Jó szerencsét hozzá! – válaszolt a Szarvas, és kicsit továbblépett, hogy megkezdje reggelijét, s ezzel a társalgást lezártnak tekintette.
– Bizonyára neked is szükséged van biztonságra és védelemre. Hiszen a vadon veszélyes; bármikor rád támadhat egy gyilkos-farkas, és akkor veszélyben az életed! Esetleg tarthatnál magad mellett valami fegyveres őrző-védőt, aki vigyáz rád…
– Nem érzem magam fenyegetve senki által. – felelte kissé kimérten a Szarvas. – Ugyanakkor nem vagyok naiv. Pontosan tudom, hogy bármikor rám támadhat egy ragadozó, ám nincs értelme, hogy előre aggódjak vagy rettegjek: Hiszen lehet, hogy soha életemben nem támad rám senki sem. Én nyugodt békével élek, s amikor mégis szükséges, akkor használom erős lábaim, és éles agancsom: Drága az életem. De előre nem aggódok, őrző-védőre pedig semmi szükségem nincs: Csak annak van szüksége rá, aki fél. Bennem viszont nincsen félelem.
E kétségtelenül helytálló és tiszta okfejtés hallva a Félelem egy pillanatra meglepődött, de gyorsan feltalálta magát. Nagy önbizalma volt arra, hogy racionális magyarázattal élve végül elérje célját.
– Tisztában vagy azzal, hogy naponta hány állatot ragadnak el különféle gyilkos vadak?! – váltott tehát kicsit keményebb hangnemre.
– Nem vagyok sem tudatlan, sem vak. – emelte fel fejét a Szarvas. – Tökéletesen tisztán látom, mi történik a Világban. Ez azonban semmit sem változtat azon, hogy én önmagam miként érezzek a fenti kérdéssel kapcsolatban. És igen, pontosan tudom, hogy szörnyű dolgok esnek meg másokkal. – folytatta gyorsan a Szarvas, mert látta, hogy a Félelem újabb érvet kíván felhozni a saját igazára. – Azonban minden élőlény felelős a saját sorsáért; Valamint az Élet természetes rendje, hogy nem élhet mindenki örökké. Szükség van egyfajta szelektálódásra, különben az állatok elkorcsosulnának, beteggé válnának, és leselejteződnének a fajok. Az én fajom azért nem selejteződik le, mert mi edzőpartnernek tekintjük a ragadozókat, akik karban tartják izmainkat. Én személy szerint tulajdonképpen még hálás is vagyok nekik.
– Apropó, betegség! – ragadta meg az alkalmat a Félelem. – Ha véletlenül megbetegednél, akkor mi lenne veled?! Akkor aztán védtelenné válnál, és kiszolgáltatottá! Szükséged volna valamiféle szervezetre, amely gondoskodik rólad, hogy betegség, vagy öregség idején se kerülj veszélybe!
– Döbbenetes a szűklátókörűséged! – válaszolt emelt hangon, s némileg dühösen a Szarvas. – Amit te betegségnek nevezel, az nem más, mint egy iránytű az Életben, ami azt jelzi számunkra, hogy nem jó felé tartunk, vagy valamit helytelenül csinálunk. De olyan is előfordul, hogy afféle próbát, vagy beavatást kapunk, és ez némileg levesz minket a lábunkról, s gyengélkedünk egy picit. Ám ilyenkor minden élőlény bölcsen visszavonul hajlékába, befelé figyel, és engedi, hogy a folyamatok szépen nyugodtan megtörténjenek. Majd újult erővel, százszor szebben, százszor fényesebben kezdenek neki az „új” életnek. És mielőtt bármit is mondanál, az időskor miatt se izgulok. Szépen éltem, elégedett vagyok mindennel. Elmegyek, amikor elszólít a Halál. Addig is, még öreg napjaimban szívesen tanítom az Élet bölcsességeire unokáimat, és a családom meleg, szeretetteljes körében töltöm majd napjaimat. Semmi szükségem nincs semmiféle „rendszerre”, amely majd kitalál nekem dolgokat!
A párbeszéd kezdett elfajulni. A Félelem végső kétségbeesésében utolsó „fegyveréhez” nyúlt.
– Na jó, látom, hajthatatlanul makacs vagy! – vágott vissza sértődötten. – Azonban fogadjunk, hogy egy dologra még nem gondoltál! Mi lesz akkor, ha valami okból kifolyólag nem lesz fű, s nem lesz mit egyél? Akkor mit csinálsz majd? Éhen fogsz halni! Ezért a legjobban teszed, ha megbízol valakit, hogy oldja meg számodra az élelem kérdését az év 365 napján: Irtsa ki az erdőt, és mindenhol termesszen füvet számodra, majd óriási kő-raktárakba halmozza fel, és adja el neked… Mondjuk, adj egy fényes kavicsot minden öl fűért! – fűzte tovább a szót a Félelem, aki teljesen fellelkesült a hosszú monológ alatt. – Fényes kavicsod pedig onnét lesz, hogy elapasztod a patakot, és egész nap túrod értük a medrét az agancsoddal. Lehet, hogy így sokat kell majd dolgoznod, ám óriási biztonságban leszel, hiszen mindig kaphatsz a kavicsokért cserébe füvet. Ezzel békében, és nyugalomban élhetsz majd örökké!
Ezzel az egyértelműen nevetséges spekulációval azonban már túl messzire ment.
– Óriási ostobaságokat hordasz össze! – dobbantott most már erővel a Szarvas. – Én nap, mint nap tapasztalom, hogy a Természet JÓSÁGOS, és mindig ad annyi élelmet, amennyi éppen szükséges. Valamint az az Ősi Tudás, amit az Idők Kezdete óta hordozunk, tökéletesen alkalmassá tesz minket arra, hogy mindig megtalálhassuk a számunkra legjobb táplálékot. A Természetben élve, vele együttműködve még soha életemben nem tapasztaltam éhezést. Holmi alaptalan rettegés miatt erdőket kiirtani, patakokat elapasztani: Ez bűn a Természettel szemben, és az ilyen bűnösök bizony éhezni és szenvedni fognak, legyen bármennyi fényes kavicsuk is. Sőt, hiszem, hogy minél több fényes kavicsot gyűjtenek össze, annál inkább szenvednek majd. Ostoba, aki nem látja az Élet JÓSÁGÁT, és kiszolgáltatja önmagát mindenféle idegen uraknak csak azért, hogy látszólagos biztonságot vásároljon tőlük. Mert az IGAZSÁG az, hogy az Élet JÓ, és aki azt mondja, hogy ROSSZ, az egyszerűen csak fél az Élettől. S ezen félelméből kifolyólag eladja önmagát hamis uraknak, akik abból élnek, hogy ő fél. Éppen ezért ezeknek az uraknak sosem lesz érdekükben biztonságot és békét nyújtaniuk; helyette alattomosan csak a félelmet növelik az élőlények szívében.
– De hát… – védekezett volna kétségbeesetten a Félelem.
– Hallgass! – ágaskodott két hátsó lábára dühösen a Szarvas. – Mert most már azt is tudom, hogy ki vagy! A te valódi neved: Félelem! Átlátok rajtad! Felettem nincs hatalmad! Hordd el magad innét, mert ebben a Világban nincs helyed, és ha legközelebb találkozunk, el kell pusztítsalak téged!
Ezzel a Félelem hanyatt-homlok elmenekült a Szarvastól, akinek Szelleme, Lelke, és Teste olyannyira tiszta és erős volt, hogy nem bírta behálózni, hívévé tenni. Szégyenszemre futamodott hát meg, és járta tovább a nagy világot. Most már tudta, hogy a Szarvassal soha többé nem akar találkozni…
Útja végtelenül hosszúnak tűnt, s már-már úgy érezte, hogy sosem talál magának egyetlen hívet sem, aki táplálhatná őt. Végső elkeseredésében, szinte az utolsó pillanatban történt, hogy egy fagyos, sötét éjszakán összetalálkozott egy számára alkalmasnak tűnő áldozattal: Az Emberrel.